Az utolsó vacsorán Jézus ezt mondotta a tanítványoknak: „Bizony mondom nektek, hogy egy közületek el fog árulni engem.” Azok igen elszomorodtak és kezdték őt egyenként kérdeni: „Csak nem én vagyok, Uram?” Jézus azt felelte: „Jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak, ha nem született volna.” (lásd: Mt 26,21-24)
Gyakran nem hallgatunk Isten figyelmeztetésére, sőt beleegyezünk a kísértésbe. Vétünk Isten, az Ő szent akarata és rendje ellen. Tudva és akarva megszegjük Isten parancsát. Vétkezünk. Némelyek egyenesen odáig jutnak, hogy földi javakért elhagyják magát Istent. Többre becsülik az élvezetet, birtoklást, a hatalmat és hírnevet, mint Istent. Súlyosan vétkeznek Isten ellen. Az ilyen bűnöket halálos bűnöknek nevezzük.
Halálos bűnt csakis akkor követünk el, ha fontos dologban vétkezünk. Így például halálos bűn, ha valaki megtagadja a Hitet, gyűlöli Istent vagy felebarátját, vagy súlyos lopást követ el. A halálos bűnhöz azonban az is szükséges, hogy az ember világosan tudja, milyen fontos dologról van szó és teljesen bele is egyezzék. Halálos bűnt csak az követ el, aki fontos dologban készakarva, vagyis értelmének és akaratának teljes birtokában vétkezik.
A halálos bűn súlyos igazságtalanság Isten ellen. A halálos bűnben az ember föllázad Teremtője és Ura ellen, megsérti a legszentebb Istent, Atyjának jóságát és megfeszített Üdvözítőjének szeretetét hálátlansággal viszonozza.
A halálos bűn ugyanakkor szörnyű szerencsétlenség az emberre: megfosztja őt a kegyelmi élettől, Isten barátságától és minden érdemétől, amit az örök életre szerzett; ideigtartó büntetést és örök kárhozatot szerez. – Sokszor egy ember bűne másokat is nagy szerencsétlenségbe juttat. Valamig a bűnös halálos bűnéből meg nem tér, annyi ő az égnek, mint halott, és ezért jócselekedeteivel semmiféle mennyei jutalmat nem nyerhet. Isten azonban a bűnös jótetteit sokszor földi jutalmakkal jutalmazza, vagy azzal a kegyelemmel, hogy megtérjen.
Ha valaki ugyanazt a halálos bűnt sokszor elköveti, az szokássá és végül megrögzött bűnné válik. Aki a kegyelmet folyton visszautasítja és folyton vétkezik, lassanként vak lesz az isteni igazságra és süket a kegyelemre. Elvakul, és többé nem ismeri föl állapotát, megátalkodik, és nem akarja többé, hogy megmentsék. Abban a nagy veszélyben forog, hogy bűnbánat nélkül hal meg, és Isten őt örökre kitaszítja.
Inkább hagyjunk mindent veszni, semmint Istentől halálos bűn által elszakadni és örökre veszendőbe menni.
„Ne adjátok oda egy nyomorúságos élvezetért egész méltóságtokat.”
(Jeruzsálemi Szent Cirill)