„Dominica palmarum“ – „Pálmavasárnap”
VIRÁGVASÁRNAP – AZ ÚR SZENVEDÉSÉNEK VASÁRNAPJA
„Hozsánna, hozsánna, hozsánna Dávid fiának…!”
A Húsvéti ünnepkörben a Húsvétot megelőző vasárnapot Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére, virágvasárnapnak nevezzük.
A Húsvét előtti vasárnap a római egyház szerinti elnevezése:
„Dominica palmarum“ – „Pálmavasárnap”
Nevét, az e napon szokásos pálmaszentelésről és pálmaágas körmenetről kapta.
Virágvasárnap: „az élet és a reménység győzelme.”
Jézus Jeruzsálembe vonulásának emlékünnepe a húsvét előtti virágvasárnap. A szamárháton Jeruzsálembe érkező prófétát ujjongó tömeg fogadta, és – a zsidó hagyomány szerint – az életet, reménységet, győzelmet szimbolizáló pálmafa-ágakkal integettek neki.
Virágvasárnap nyitja meg az év legszentebb – mind liturgikus, mind tartalmi szempontból – leggazdagabb hetét, a Nagyhetet, valójában a Nagyhét ünnepélyes „kapuja”, egy olyan nap, melynek üzenetében és hangulatban az öröm és a fájdalom egyaránt jelen van. Virágvasárnap ünnepli az egyház Jézusnak szamáron való diadalmas bevonulását Jeruzsálembe.
Mind a négy evangélium szerint az emberek Jézusnak is megadták ezt a tiszteletet.
Márk, Máté és Lukács szerint a felsőruháikat az útra terítették, és gallyakat vágtak a fákról, míg János az egyedüli, aki pálmaágakról számol be.
A Jézus előtt járó és utána tóduló ujjongó sokaság így kiáltozott:
„Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!”
Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon „befedjék”.
Virágvasárnap történetének minden részletét jól ismerjük, tudjuk, hogy ebben ott vagyunk mi magunk is…
„És mikor közeledett, látván a várost, sírt azon.
Mondván:
Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől. Mert jőnek reád napok, amikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek és körülvesznek téged és mindenfelől megszorítanak téged és a földre tipornak téged és a te fiaidat te benned; és nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét.” (Vö:Lk.19;)
„Közelgetett Béthfágéhoz és Bethániához, a hegyhez, mely Olajfák hegyének hívatik.”
Jézus, aki mindent előre látott és tudott, odaért az Olajfák hegyéhez, talán ott megy el a Gecsemáné mellett… és egyszer csak azt mondja:
Hozzatok egy szamarat, mert mint Király akarok bevonulni Jeruzsálembe.
Mit jelenthetett a tanítványoknak virágvasárnap?
Talán a tanítványok szíve is megdobbant:
„mennyit kértük, mondtuk Neki, végre már el kellene foglalni a királyságot Izráelben!”.
Jézus soha nem akarta és egyszer csak most…!
Most jön el az a pillanat, amikor Jézus átveszi az uralmat.
Most jön el a dicsőséges időszak, amikor elnyerjük azt a helyet, amit Isten szánt nekünk. Amiről előzőleg vitatkoztak, hogy ki fog Jézus jobb és baloldalán ülni.
Nagy győzelmet vártak!
AZON A VASÁRNAP…
„Azon a vasárnap ujjongtak a pálmák, mert a megváltásnak messiási álmát valósulva látta Jeruzsálem népe;
jött Jézus … lepleket dobtak le elébe, s lengettek fölötte büszke pálmaágat, azon a Vasárnap…
Dicsőség Néked! Jézus, Messiás! – Az örök város így fogad ma téged.
Bevonultál a lelkekbe, szívekbe, – S meghódítottad a Te bűnös néped.
Kedron völgyéből tavasz-illat árad, – Lágy szellő viszi Jeruzsálem felé…
A megújhodó élet zsongó muzsikája, – Kíséri halkan a kőházak közé…
Gyönyörű tavasz van… Mandulavirágos, – Varázslatos, csodálatos napja.
Áldozatul küldi a völgy az illatát – És himnuszt zeng a Kedron patakja…”
A tanítványok felültették Jézust a szamárra, és Ő bevonul Jeruzsálembe.
Jézus szamárháton érkezett a városba, a nép virágokat, pálmaágakat hintett lába elé, így dícsőítette. Jeruzsálem kapujában Jézust Királyként ünnepelték, ujjongással, örömrivallgással fogadták, pálmaágakat lengettek. – és szívből kiáltották:
„A nagy Király jön, hozsánna, hozsánna!
Zeng a kiáltás előtte, utána;
Zöld ágakat szeldelnek útjára,
Békességet hoz népe javára.
Áldott, aki jött az Úrnak nevébe’,
Általa léptünk az Isten kedvébe;
Békesség ott fenn a mennyországban,
Áldott az Isten a magasságban..!”
Vajon ezen a napon ott vagyunk-e a tanítványok között, akik azt várják?
micsoda nagy dolog történik itt most!
Nem törődnek semmivel, már elkapta őket a lelkesedés:
kiáltanak, dicsőítenek, magasztalnak, örvendeznek az egész sokasággal együtt.
„Hozsánna, hozsánna, hozsánna Dávid fiának
Hozsánna, hozsánna, hozsánna Dávid fiának
Hozzád száll énekünk, szívünkből szeretünk.
nincs kőszikla senki más, csak Te vagy a mi Istenünk.
Dicsőség, dicsőség, a feltámadott Úrnak!
Dicsőség, dicsőség, a feltámadott Úrnak!”
Azonban néhány nap múlva, ugyanaz a tömeg, ugyanolyan egyöntetűen azt kiáltja:
„Feszíts meg! feszítsd meg Őt!”
*
„Aranypír száll a sokaság felett
de rossz agyakban erjed már a végzet.
Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő,
Hogy ÖTÖDNAPRA A FÖD MIRE ÉBRED!…”
„Üdvöz légy, Királyunk!
Engedelmes voltál Atyádnak: * megfeszíteni vittek, mint leölésre a szelíd bárányt.”
Jézus pontosan tudta, pár nap múlva ott fog vergődni, küszködni Isten akaratának rettenetes présében. – Gecsemáné annyit jelent: olajprés.
Az Isten akaratának való engedelmesség présében jött ki belőle a veríték és a vér.
A KÖNNY UTÁN JÖN A VÉR
Virágvasárnapján, ezen a diadalmas napon szeretnélek kérni, lásd meg, hogy örülnek a tanítványok, lelkesedik a sokaság, morognak a farizeusok és Valaki látja az egészet mélyen, egészen mélyen látja, – és Valaki könnyezik. Aztán a könny után jön a vér.
Szeretném, ha látnád, Valaki nemcsak könnyezik, valakinek nemcsak szíve van számodra, hanem odaadja az életét. Mert ugye, a könnyei nem váltottak volna meg téged.
Ehhez több kellett. „ment az úton és vérezett!”
A kereszt a kegyelem királyi széke. – Azt mondja a Zsidók 4,16. verse:
„Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez”.
Csak ha elvégezték benned Jézus könnyei, hogy te is tudsz sírni, akkor tudsz majd egészen odamenni a vérző Jézushoz, a vérző Királyhoz!
Az Úr ma megállít az Ő szenvedéstörténete és útja elején és azt kéri, indulj el önként, indulj el ma Vele együtt, hogy egyszer igazán odaérhess, hogy ne csak szavaid legyenek.
Úgy el tudjuk mondani hidegen, közömbösen, hogy:
„meghalt a bűneimért” – ezt így csak hazudni lehet!
Bár úgy indulnál most el, hogy rád nézhetne Jézus.
Vajon igaz lesz-e ez az Ige:
„Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók!”
Ajándékozzon meg minket az Úr igazi, őszinte önismerettel, bűnbánattal,megtéréssel.
Lássad szemeit, nézz bele ebbe a szempárba és juss el oda, hogy felismerhesd az egész hazug, képmutató hívő életed!
Kérjük az Urat együtt, ezen a nagyhéten, hadd lehessen igazzá, újjá, teljessé mindaz, amit talán a fejünkkel tudunk, de a szívünk hideg kő.
Bár a kövek kezdenének kiáltani.
A te kő szíved is, – az enyém is, mindannyiónké!
Uram, elég lett volna, ha csak a könnyeiden keresztül nézel ránk ezen a napon.
De köszönöm, hogy meg is szólaltál, hogy elmondtad a virágvasárnapi Igét:
„Vajha megismerted volna te is, csak e mostani napodon is, amik néked a békességedre valók.”
Uram, egy szívvel szeretnénk kérni, segíts felismerni mindezt nekünk.
Köszönjük, hogy ma találkozhattunk Veled.
Könyörülj meg rajtunk keresztedért, véredért.
Ámen.
Paolai Szent Ferenc hitvalló
„Egy szentségre törekvő élet mindig vonzó hatású, ezt sohase feledd!”
Az olyan szenteket, mint Paolai Ferenc, a mai keresztények nem könnyen értik meg. Aszkézisük ,,öngyilkosságnak” és a világmegvetés tűrhetetlen jelének látszik előttünk. Az őket körülvevő csodák és csodálatos események gyanút ébresztenek bennünk. Egész megjelenésük érthetetlenné teszi előttünk, mi csodálnivalót találtak bennük a korabeli emberek. Mégis cáfolhatatlan, hogy Paolai Ferenc nemcsak a reneszánsz hatalmas pápáira és fejedelmeire, hanem korának keresztényeire is szokatlan hatást gyakorolt.
Ferenc a nápolyi királyság területén a calabriai Paolában született 1426-ban, szüleire vonatkozóan csak kevés, de jellemző följegyzés maradt ránk. Abban a rettegésben éltek, hogy házasságuk gyermektelen marad. Gondjukban Szent Ferenc közbenjárásáért folyamodtak, s kérésük teljesítése esetére megígérték, hogy a vágyott gyermeket az ő nevére kereszteltetik. A szent közbenjárására kérésük teljesült, késő öregségükben kapták Istentől, ezért hálából az újszülöttet Ferencnek kereszteltették. A kis Ferenc az imádság gyermeke.
Mikor pedig a még pólyás korú gyermekük megbetegedett, ismét hozzá fordultak, és az anya megígérte: ha meggyógyul, a kis Ferenc egy éven át a ferencesek rendi ruháját fogja viselni. Az ima újból segített, a gyermek
meggyógyult. A szülők teljesítették fogadalmukat, mikor egy évre beadták a kolostorba.
Amikor Ferenc 13 éves lett, útra kelt a szomszédos városba, hogy fölvétesse magát az ottani ferences kolostorba. A fiún nemrégen még a franciskánusok kámzsája volt.
Három zarándok tart Róma felé. Öregedő házaspár és egy serdülő fiú.
Ferenc a kolostorba hallott Rómáról s most csodaváró gyerekszemmel lesi, föltűnnek-e már az örök város kupolái.
Egyelőre csak egy díszes utazótársaság jön velük szembe. A szolganépségen is feszül a selyem és bársony, csillog az arany, ezüst: egy kardinális kísérő népéhez ez való.
A kardinális a reneszánszkor egyházfejedelme; övé ez a fény és csillogás.
A fiú ámulva nézi a soha nem látott pompát. Megérzi a mögötte levő szent méltóságot is.
De nem hiába viseli az assziszi szent nevét: a méltóságot ilyen külső csillogás nélkül is el tudja ismerni. S lelkében képek rajzolódnak az Üdvözítőről, aki gyalogszerrel, porosan vándorolt Palesztina napos, köves útjain, egyszerű két-kézmunkás apostolok kíséretében. S a legnagyobb hatalom és méltóság járt benne itt a földön.
Egyszer csak ott áll a fiú a nagy úr előtt s elmondja neki az ellentéteken megdöbbent lelkének érzéseit. Látszik rajta, hogy nem csintalankodó utcagyerek, hanem valaki, akit tizenkétéves létére is megigézett a Názáreti. Rajta jár minden gondolata, neki szól szívének minden lelkesedése. Kissé szigorú ez az ifjú cenzor, de azért kedves.
Mosolyogva válaszol neki a kardinális:
«Kis fiam, gonosz a világ! Csak ilyen .. pompában ismeri el az egyház hatalmát».
S mennek tovább. Mindegyik a maga útján; a Paolából való kis Ferenc az alkotás vágyától égő, napról-napra épülő Rómába. Mindenki azon buzgólkodik, hogy a népek királynőjét, az Egyházat hódító szépségűvé varázsolja. Hogy a kincs honnan jön; hogy egyre súlyosodnak a gravámenek az Alpokon túl; hogy készül a végzetes idő, a 16. század újítóinak ideje, mikor nem akarják elismerni, hogy ez a bíboros, nagyúri egyház azonos a régivel, a krisztusival – ki veszi ezt észre?
A paolai kis zarándok lelkében ütköznek a nagy ellentétek. Mégis meglátja a reneszánszkori Egyház arcán a krisztusi vonásokat, Annak hatalmát és szentségét, aki saru és bot nélkül küldte prédikálni a tizenkettőt, aki kiüresítette magát s engedelmes volt a kereszthalálig, 5 aki Péternek mondta a szót:
Te kőszál vagy s erre a kőszálra építem anyaszentegyházamat.
Mert meglátta, azért kézcsókoló alázattal, készséges tüzes szeretettel van most és mindig ezzel a bíborban bemutatkozó Egyházzal szemben is.
De stílust tanulni Assziszibe jár; s hogy milyen útmutatást vett ott, azt későbbi élete mutatja. A zarándoklat befejeztével Paolába tér vissza szüleivel. Azonban még a velük való igénytelen életet is akadálynak érzi istenkereső lelke, azért 15 éves korában szüleinek engedélyével remeteségbe vonul a város közelében. Nemsokára még messzebb kerül az emberektől, a hiúság vásárától s a tengerparton, egy barlangban húzódik meg, kietlen vad helyen. Párnája a kemény szikla; étele, amit a kopár vidéken össze tud szedni: vadgyümölcsök, gyökerek; ruhája: durva szőrcsuha. Régi formák és eszközök ezek az istenkereső lélek számára, de Paolai Szent Ferencnél új bensőséggel telnek meg s oly kemény elszántság van bennük, aminőt hiába keresünk másnál abban a korban. A kemény formák mögött mély és tüzes imádságos élet bontakozik ki. Abban a kifelé élő, dicsőséget áhítozó világban ez az ember rátalált az Úr Istenre. S az üres, hiú világ is megsejti ezt, kezdi keresni a remetét, tanulni akar tőle.
19 éves, mikor társak csatlakoznak hozzá. Először csak ketten, azután állandóan nő követőinek serege. Az istenkeresés hozza őket össze. Soknak kellett a vigasztalás, segítség, vezetés; hiszen olyan nehezen botorkáltak az örök haza felé. A szent vezetése alatt mindjobban összeforrnak s lassan külső összetartó kapocs szükségességére is gondolnak.
1452-ben a kozencai püspöktől engedélyt kapnak templom és kolostor építésére. Maguk hordják a köveket, ácsolják a gerendákat, s gyorsan épül a kis kápolna. De nagyon is kicsinek ígérkezik. Nem mertek nagyobbra vállalkozni, míg Szent Ferencet egy ismeretlen franciskánus barát föl nem biztatja. A barátot többé nem látták, a biztatása azonban bevált. Nem lehetett más buzdító, mint a régi Assziszi Szent Ferenc, aki így jött most segítségükre.
Nagy bizalommal lebontják hát a megkezdett falakat s jóval nagyobbra szabják a tervet. Nem hiába bizakodtak. Jött a környék népe, hordta az anyagot, kezemunkáját is jószívvel adta, de ami a legdrágább volt, azt is hozta: istenszerető imádkozó lelkét.
Szent Ferenc versenyt dolgozik asztalossal, kőművessel, irányítja a sürgésforgást, de a nagy zaklatottságban is látszik rajta, hogy Istenben nyugszik a lelke. Azért győzi annyi kitartással és türelemmel.
Betegek is kivitették magukat megnézni ezt a nagy, szép dolgot. S amint látja őket a szent tehetetlenül kínlódni, hogy nem állhatnak ők is a dolgozók közé, rászól egyikre-másikra:
Fogd ezt a követ, rudat s hozd! Biztatja a vonakodót és az eddig jómagával tehetetlen most megfogja, viszi s meggyógyul. Az Úr csodatevő irgalma építette ezt a templomot.
S akik élvezték az ö irgalmát, mennyi hálát, szeretetet, lelkesedést építettek bele falába, padlójába, minden kőkockájába!
A templom után kolostor is épült és IV. Sixtus pápa 1474-ben megerősítette a Szent Ferenctől készített szerzetesszabályokat.
Rendjét először nagy pártfogójáról az „assziszi szentről Szent Ferenc Remetéinek” nevezte, majd VI. Sándor pápa beleegyezésével a Legkisebb Testvérek Rendjének (minimíták), ezzel is jelezve, hogy ő és fiai nem a kényelmet és méltóságokat keresik, hanem a legutolsók akarnak lenni. Negyedik fogadalomnak a szigorú böjtölést csatolja a szegénység, tisztaság és engedelmesség mellé. Azután tovább folytatja azt, amire az Úr maga adott útmutatást a templomépítés csodáival : rendje ápolja a betegeket, gondozza a szegényeket, vigasztalja és tanítja a rászorulókat.
A szigorú böjtölésben, munkában, tevékeny szeretetben ő maga a mester. Takarít, foldozza a novíciusok ruháját, keveset alszik, azt is puszta padlón, egyszer eszik napjában, akkoris rendszerint csak kenyeret; mégis erős, egészséges. Bár saját magát sohasem kíméli, társaira mindig nagy gonddal ügyel, hogy túlzásba ne vigyék az önmegtagadást.
Ellenségei mégis bevádolják a pápa előtt, hogy képmutató, hogy szigorú követeléseivel tönkreteszi szerzeteseit. A kiküldött vizitátort azonban lefegyverzi a szentnek egészen őszinte jámborsága és alázata.
Az Úr maga is bizonyságot tett hű szolgája mellett.
Közbenjárására sok beteget gyógyított meg, sőt halottakat támasztott fel. Maga szokta mondani: Valamennyi teremtmény engedelmeskedik annak, aki tökéletes szívvel Istent szolgálja. Egyszer a kapzsi Ferdinánd, Nápoly királya pénzt ajánlt föl kolostorának. Ő nagybátran azt mondta: adja vissza alattvalóinak, kiktől kizsarolta. Mikor a király nagy haraggal rá akart támadni, a szent rámutatott az egyik pénzre s íme – vér folyt belőle.
Máskor egy híres hitszónok, Antal testvér, néhány rossz szerzetestől fölbujtva prédikációs hadjáratot kezdett élete és csodái ellen. Azonban Ferenc nem vett róla tudomást és a nép nem hederített rá. Erre jónak látta szemtől- szembe nekitámadni. Ferenc barátságosan fogadta, leültette a tűz mellé és nyugodtan végighallgatta hosszú támadó beszédét.
A végén öblös két kezébe fogott egy csomó izzó parazsat:
Nesze, Antal testvér, melegedj; hisz te fázol, mert nincs benned egy szemernyi szeretet.
A prédikátor erre nagy-vezekelve a szentnek lábához borult s ettől kezdve legnagyobb dicsőítője és az életszentségben követője lett.
A csodák híre eljutott Franciaországba XI. Lajos királyhoz, aki nagybetegen feküdt. Félt a haláltól, szerette volna tovább élvezni a földi életet. Egészen kétségbeesett, mert orvosai nem tudtak rajta segíteni. Ekkor elküldött Szent Ferencért. A szent azonban ismételt sürgetésre, a nápolyi király felszólítására sem ment el.
Végre a pápa határozott parancsára útnak indul, de csak azért, hogy az Isten ítéletét hirdesse, aki a királyok életének éppúgy véget szabott, mint a legutolsó koldusénak. Nincs más mód, meg kell hajolni az ő akarata előtt és jól készülni a halálra. Hiába akarta a király kéréssel, fenyegetéssel, ajándék formájában megvesztegetéssel kikényszeríteni azt, amit mások kéretlenül is megkaptak, más volt az égi Fölség akarata. S ezt a királynak is meg kellett tanulnia. Az alázatos, szegény barát volt a tanítója s lelkének megmentője. Állhatatos figyelmeztetéseire, biztatásaira az Úr akaratában megnyugodva halt meg a király a szentnek karjai között.
XI. Lajos utódai nagy tiszteletben tartották és gyakran kérték tanácsát. A szent már most élete végéig Franciaországban maradt, s itt szervezte rendjét. Mikor halálát közeledni érezte, mégegyszer példát akart adni fiainak az alázatosságra.
Nagycsütörtök napja volt, mikor az utolsó útravalót vette magához. Kötelet akasztott a nyakába s azon vezettette be magát a templomba. Meggyónt, megáldozott s visszatért cellájába. Másnap, nagypénteken halt meg 1507-ben, 91 éves korában.
Testét a piessisi templomban temették el, ahol épségben maradt meg; a vallásháborúk idején a kálvinisták kihurcolták sírjából s elégették.
X. Leó pápa 1519-ben avatta szentté.
Istenünk, alázatos lelkek felmagasztalója, Te Paolai Szent Ferenc remetét választottaid dicsőségébe emelted. Add, hogy érdeméből és példáját követve egykor boldogan elnyerhessük tőled azt a jutalmat, melyet az alázatosnak ígértél. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Irgalmasság Atyja
Irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, erősíts meg minket hivatásunkban, az imádásban és a hűségben. Isteni szavadnak és szent törvényednek szenteljük magunkat ma, amikor eléd járulunk.
Világosítsd meg lelkünket, hogy megismerhessünk és szolgálhassunk téged. Kérünk, adj erőt szent szándékaink megvalósításához, ne nézz elkövetett és állandóan megújuló bűneinkre!
Add, hogy ne a föld, hanem a menny javait nézzük, keressük és szemléljük. Így, a kegyelem ereje által dicsőítünk téged mindenható, szent, és minden dicséretre méltó hatalom, Krisztus Jézusban, a szeretett Fiúban, a Szentlélekkel mindörökkön-örökké. Ámen.
(ókeresztény ima)
