a) Jézus bízik keresztjében, bízik, hogy megindítja az embert, mert szenvedésében a megindulásnak mély forrásai nyílnak; egyike ezeknek az ő anyja. Bármennyire méltassuk Urunk szenvedését, a legbámulatosabb és a tragikumot a végtelenbe fokozó vonás rajta „az ő anyja”. Keresztútján jár. E keresztút temetési menet is, e temetésen megy „az ő anyja”; de ugyancsak a szégyen, a gyalázat, a megvetés és átok menete ez, és ott megy „az ő anyja”, az az asszony, aki szeretett. Gondold el, mily sötétség borult ez asszony lelkére a gyűlölet és megvetés éjében…! A káromlás és szitok hogy hasogatta szívét, és ajkai hogy hajtogatták édes nevét a keserű, kegyetlen világban: Jézusom, fiam! Az Isten szeretete nem olyan, hogy a legédesebb lelket ne vezette volna a kín s gyalázat ez útján! Az Isten szeretete erős is, áldozatot, odaadást s föltétlen kitartást követel. Ezt nehezen értik, akik a szeretetet csak édesnek vélik. Szeress és áldozz!
b) „És ott álla a nép, nézvén és csúfolták őt…” (Luk. 25,35). De állt ott más is, aki a hallgató Krisztussal mély bánatba merült fiának bitófája alatt, „az ő anyja”, kinek mindez a gúny tüzes, éles tőr volt. Állt… ó hová került azóta, hogy a Szentlélek szállt reá, azóta, hogy Betlehemben a glóriát hallotta! Hol vannak a szent királyok, kiket az ég csillaga vezetett ölében pihenő fiához, kik a nemzetek hódolatát jelezték! Nézd anya, mily hódolat, mily ünnep! Hol van a ház, hol a gyermek játszott, Názáret, az „Isten-velünk” megvalósulása? Isten velünk? Itt is, most is? Igen, örömön s keserűségen át vezeti az Úr az „ő szolgáló leányát”, és a leány követi híven az Urat, híven gyalázatban, szégyenben, kételyben, tagadásban. Hű, nem kételkedik; hű, hisz és szeret. Jöjjetek ide, tanuljatok hinni, tanuljatok megállni aposztáziában és décadence-ban!
c) „Jézus tehát látván anyját és a tanítványt, kit szeret vala, mondá anyjának: ,Asszony! íme a te fiad’. Azután mondá a tanítványnak: ,Ime a te anyád’ ” (Ján. 19,26). Jézus búcsúzik: Isten veled anyám! Te, ki jászolba fektettél, fektess sírba; ki pólyába takartál, takarj halotti gyolcsba; ki a gyermek ragyogó szemeire csókot nyomtál, csukd le szemeimet. A világ tombol, örvend; fogadd fiaddá tanítványomat. A Szent Szűz fölnéz fiára: Isten veled, – imádkozza – Fiam, szemem fénye; menj be országodba! – Most már rajtunk a sor, megvigasztalni a Szent Szűzet, mert szeretjük őt s kínjaiban részesülünk; övéi vagyunk. Fájdalmával hozzánk fordul. Este van; tavaszi est a bitófa körül; áprilisi pompában díszeleg a föld, az olajfák illata s a pálmák lehellete lejt végig a koponyák hegyén és ott áll a fájdalmas anya, az ácsnak özvegye; nagy, mint a tenger, az ő keserve! Szeretetnek szent forrása, Szent Szűz, lelked bánkódása, add, lelkemé is legyen! Szeretlek, lelkemnek bánatos anyja; bízom benned, mert a nagypéntek fájdalmával vagyok lelkedbe írva; ha azt nem felejtheted, nem felejtesz el engem sem! Ó Jézusom, bízom! Anyádból merítem az engesztelést, mellyel szívedhez bízvást közeledem!