Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk az első keresztények életéről: „Naponként egy szívvel-lélekkel időztek a templomban, házankint végezték a kenyérszegést, vigadozással és a szív egyszerűségével vették magukhoz az eledelt. Dicsérték az Istent és az egész nép szeretetében állottak.” (ApCsel 2,46-47)
Isten tisztelete az Egyház legszentebb feladata. Az Egyház a szent liturgiában áldja és dicséri Istent, hálát ad jóságáért, engeszteli a bűnökért és könyörög adományaiért. A szent liturgia legmagasztosabb cselekménye az Eukarisztia ünneplése.
Midőn istentiszteletre gyűlünk egybe, Krisztus közöttünk van. Ő a mi Főpapunk, az áldozati oltárnál álló pap csak helyettese neki. Mivel Krisztus a mi Főpapunk, „Jézus Krisztus, a mi Urunk által” imádkozunk és mutatjuk be áldozatunkat. Az Egyház istentiszteletén megtelünk mennyei kegyelemmel. Imában az Egyház világosságot és kegyelmet kér azoknak is, akik nem tartoznak az Egyházhoz. A hívőknek egyesülniök kell az Egyház istentiszteletében, vele együtt kell részt venniök az imádságban és az áldozat bemutatásában. A keresztségben kaptak erre hívatást és képességet. Minél tökéletesebben vesznek benne részt az egyesek, annál nagyobb Isten dicsőítése és valamennyien annál több kegyelmet kapnak Istentől.
„Ti választott nemzetség, királyi papság, Istennek szerzett szent nép vagytok, hogy annak csodáit hirdessétek, aki sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott titeket.” (1 Pét 2,9)
Bizonyos napokon, például a keresztjáró napokon és Úrnapján, végigvonulunk az utcákon és mezőkön, hogy hitünket nyilvánosan megvalljuk, Istent közösen dicsérjük és áldásért könyörögjünk. Ezt a fölvonulást körmenetnek (processziónak) nevezzük. A hívők már réges-régtől mentek zarándokként szent helyekre, például Rómába, Jeruzsálembe vagy más helységekbe, ahol Isten különösen tapasztalható módon hallgatta meg a hívők imáját. (Kegyhelyek)