a) A lélek álmatlan, s kínos éjtszakája az elhagyatottság; „solus”, voltakép borzasztó szó. A világban sem lehetünk önmagunkra hagyatva; a szív édes s erős érzései mind másokkal kötnek össze, s ha szakadnak, az fáj. De mi legyen a lélekből, mely léte s öntudata mélyeiben elhagyatva érzi magát, kérdések közt feleletek nélkül, vágyakkal kilátások nélkül? Mi lesz velem az öntudat pusztaságában? Mi lesz, ha lelkem kiáltó szóvá válik a világnézet, a reménytelenségnek sivatagjában, a kilátások nélküli értelmetlenségben? Ó, ez a kiáltás az érző léleknek a buta lét malomkerekei közt való csikorgása; kiáltás a föltétlenül szükséges kiemelkedés és fölszabadulás után. Kiáltás, mely protestál az öntudatnak mechanizálása ellen; kiáltás, mely az atya-, anya-, gyermekgyilkosság vádját üvölti a tagadás szelleme ellen; protestáció, melyet az érthetetlen s szerencsétlen lét poklának kapujára szegez az ember! – Nem, nem, az Isten nem hagyhat el; próbára tehet, de el nem hagyhat, ha én el nem hagyom őt. –Jézus, Atyád látszólag elhagyott téged. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”, ez szenvedésed egyik motívuma! Lelked Isten után kiált; szíved az ő nyomaiban jár és vár és kér: Uram, Uram, múljék el e kehely tőlem!
b) Tekintsük meg az Urat, hogy elhagyatottságunkban győzni tudjunk. Szent Pál mondja: Meghallgattatott tiszteletének s hódolatának nagy mérve szerint. – E sötét elhagyatottságba Krisztus a föltétlen tiszteletet állította bele; ne az én akaratom, hanem a tied legyen. Ő imádja e kemény, felsőbb akaratot; látja, hogy a világban az Isten éjtszakával s napsugárral, örömmel s keserűséggel dolgozik a lelkek kialakításán; látja, hogy a fejlődés perspektívái beláthatatlanok, de azért minden parányi alakon ragyog a forma, az észszerűség; látja, hogy az emberi érzés s ítélet relatív, s a mechanizmus őrlő malmában nemcsak kvarcszemek, hanem érző lelkek is csikorognak. Tudja, hogy az Istenhez jóban-rosszban alázattal s törekvő jóakarattal kell ragaszkodni; hogy esedeznünk, könyörögnünk, hozzá fölemelkednünk, szivünket besugárzásainak megnyitnunk kell, sőt hogy küzdelmesen ki kell állnunk s kifeszülnünk, és a sötétség s lehangoltság kiáltására a kiemelkedő lélek kiáltásaival kell felelnünk, a szív panaszos kiáltására a bizalom kiáltásával, az elsötétült léleknek fájdalmas kiáltására a zsoltáros léleknek Isten világosságáért esdő kiáltásával, a mélységből való kiáltásra a magasságból hangzó kiáltással. „De profundis clamavi”, a mélységből való kiáltásra felel a „Verbum Dei in excelsis” a magasból jövő isteni szózat. Akkor elmondjuk majd mi is „De ne az én akaratom, hanem a tied legyen”.
c) Jóakarattal kell a legsötétebb elhagyatottságban is átkarolnom az Istent. Jó, azaz erős, bízó s föltétlenül hódoló akarattal. Amit az Isten akar, az lesz, s én is azt akarom. Bármi legyen az, föltétlen hódolattal hajlom meg előtte; vétkezni nem vétkezem, s nemcsak ezt sürgetem, hanem azt is, hogy akaratomban még meg se hidegüljek az Úr iránt, ha nem úgy történik valami, mint ahogy azt kértem. Ó meleg erős, hajlékony, ruganyos, törhetetlen akarat; ilyet csak az Istenben való elmélyedés, a vele való egyesülés nevel! Jézus jóakarattal hódol Istennek, s íme angyal jön; tán egy azok közül, kik 33 év előtt karácsonykor énekelték: béke a jóakaratú embereknek; ezt a jóakaratú embert vígasztalja meg a békesség vigaszával.