a) Félt a haláltól, a kíntól, melyet előre látott, s megrendült egész valója e viziótól. Most érezte, hogy szerette az életet, melybe imádandó lelke oly jól belehelyezkedett. Szíve minden rostjával függött rajta, nem mintha ez a legfőbb jó volna, hanem mert nagy, isteni jó. Ezt az életet fejlesztette ő másokban is; levette róluk a kínt, a szenvedést; gyógyított betegeket. Nem kívánkozott a halálba, a világ fájdalmas megsemmisülési vágya nem hervasztotta soha szép lelkét; a lét neki nem izzó kín… Ime, most a halál borul e szép, ez isteni életre! Jézus fél, reszket, vért izzad. Ime az ember, az Isten-ember, ki mindenben hasonló lett hozzánk, hogy kínjainkban is, félelmeinkben is megsegítsen. Hogyne szánnám meg, hogyne köszönném meg neki!
b) Háromszor keresi föl tanítványait, vigaszt keresvén. Jézus szerette tanítványait, függött rajtuk; azt kivált ez estén érzi s mutatja. Szeretett volna köztük maradni; ragaszkodó bánatosság szólal meg benne már az utolsó vacsorán: „Bizony mondom nektek, nem iszom e szőlőtermésből aznapig, midőn amaz újat iszom majd az én Atyám országában” (Márk 14,15). Szívesen vette a ragaszkodás jeleit; jól esett neki Mária kenete s nem tartotta soknak érte a háromszáz dénárt. Ez a szerető, baráti szív most vigaszt keres, hű barátot, szerető szívet, aki megvigasztalja s hűségével s barátságával kiédesítse keserű lelkét. – A barátság nagy kincs; Jézus becsüli; becsüljük s élvezzük át mi is, s teljesítsük örömmel a barátság kötelességeit.
