De hogyan és miben mintaképünk, példánk Krisztus, a megtestesült Ige?
Krisztus kettős szempontból példakép: személyében és működésében; Istenfiúságában és emberi tevékenységében, mert egy személyben Isten Fia és Emberfia: tökéletes Isten és tökéletes ember.
Krisztus Isten, tökéletes Isten.
Képzeljük magunkat Júdeába, Krisztus idejében. Már betöltötte küldetésének egy részét, végigjárta Palesztinát, tanított és véghezvitte „Isten műveit”.[1] Egyszer, miután befejezte napi apostoli útját és megszabadult a tömegtől, csupán tanítványai veszik körül. Kérdezi tőlük: „Kinek tartanak engem az emberek?” – A tanítványok ismétlik a nép között elterjedt híreket: „Mester, némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások Jeremiásnak vagy egynek a próféták közül”. – „Hát ti, – mondja Jézus, – kinek tartotok engem?” – Akkor Péter felelvén mondá: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. – És Krisztus megerősítve apostola tanúságtételét, így válaszolt neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem Atyám, ki mennyekben vagyon”.[2]
Krisztus tehát az Isten Fia, „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől”, mint Credónk mondja. Krisztus Szent Pál szerint nem tartotta bitorlásnak, hogy az Istennel egyenlőnek mondja magát.[3]
Különben az örök Atya hangja háromszor hallatszott, de mindegyik alkalommal csak azért, hogy Krisztust dicsőítse és Fiának jelentse ki, akiben kedve telik és aki kinyilatkoztatásának közvetítője: „Ez az én igen kedves Fiam, kiben nekem kedvem telt; őt hallgassátok”[4] – Boruljunk le mi is, mint a tanítványok, akik hallották az Atya hangját a Tábor-hegyén. Mondjuk mi is Jézusnak Péterrel, felsőbb sugallatra: Igen, te vagy a Krisztus, a megtestesült Ige, igaz Isten, Atyáddal egyenlő, tökéletes Isten; tiéd minden isteni tulajdonság. Jézus, Atyáddal és a Szentlélekkel együtt te vagy a mindenható, te vagy az örökkévaló, te vagy a végtelen szeretet. Hiszek benned és imádlak téged, én Uram és én Istenem!
Az Isten Fia, Krisztus, Emberfia is, tökéletes ember.
Az Isten Fia testté lőn. Az marad, ami volt: tökéletes Isten. De egyesül az emberi természettel, mely teljes, mint a miénk, lényegében tökéletes, minden vele született tulajdonságával együtt. Krisztus is, mint mi valamennyien, „asszonyból született”.[5] Kétségbevonhatatlanul nemünkhöz tartozik. Az evangéliumban gyakran „Emberfia” a neve. „Testi szem látta, emberi kéz tapintotta.”[6] Dicsőséges feltámadása másnapján is bebizonyítja hitetlen apostolának emberi természete valódiságát: „Tapintsatok meg és lássátok, mert a léleknek húsa és csontjai nincsenek, amint látjátok, hogy nekem vannak”.[7] Mint valamennyiünknek, neki is van lelke, melyet közvetlenül Isten teremtett; van Szűz méhében formált teste, értelme, mely megismer, akarata, mely szeret és választani tud. Megvan minden lelkitehetsége, akárcsak nekünk: az emlékezet, képzelet. Filozófiai értelemben, a szó magasztos és nemes értelmében, mely kizár minden szertelenséget és gyengeséget: vannak szenvedélyei is, de benne ezek a szenvedélyek teljesen alá vannak rendelve az észnek és csak akarati elhatározására működnek.[8] Emberi természete tehát hasonló a miénkhez, testvéreiéhez: „Mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez”, – mondja Szent Pál,[9] – „a bűnt kivéve”.[10] Jézus nem ismerte sem a bűnt, sem a bűn forrását és következményét, a tudatlanságot, tévedést, betegséget, tehát mindazt, ami tökéletességéhez, bölcsességéhez, méltóságához, istenségéhez méltatlan volt.
De isteni megváltónk földi életében nagyon is akarta hordozni gyöngeségeinket, minden szentségével összeférhető gyöngeségünket. – Az evangélium világosan mutatja: nincs semmi az emberi természetben, amit Jézus meg ne szentelt volna. Munkáinkat, szenvedéseinket, könnyeinket, mindent magáévá tett. Nézzük Názáretben: harminc évig visszavonultságban éli a munkás életét, úgyhogy mikor megkezdi tanítását, honfitársai csodálkoznak rajta, mert eddig csak mint az ács fiát ismerték: „Honnét van ennek ez a bölcsessége és csodatevő ereje? Nemde ez az ács fia?”[11] – Krisztus Urunk is érezte az éhséget, akárcsak mi. Mikor böjtölt a pusztában, megéhezett.[12] Szomjúság gyötörte: nem kérte-e a szamariai asszonyt: „Adj innom?”[13] És a kereszten nem kiáltott-e fel: „Szomjúhozom!” – Érezte a fáradtságot: a hosszú utazások Palesztinában kifárasztották tagjait. Mikor Jákob kútjánál vizet kért, hogy szomjúságát oltsa, Szent János említi, hogy fáradt volt; dél volt. Sokáig ment, kifáradt és leült a kút kávájára.[14] Tehát, mint Szent Ágoston megjegyzi ehhez a szép evangéliumi jelenethez írt magyarázatában: „Elnyomja őt a fáradtság, aki maga az Isten ereje”.[15] – Az álom lezárta szempilláit. Aludt a bárkában, amikor vihar keletkezett.[16] Valóban aludt: az apostoloknak kellett felkelteniök, mikor féltek, hogy elmerülnek a dühöngő hullámokban. – Sírt hazája felett Jeruzsálemen, hiszen hálátlansága ellenére is szerette. Mikor rágondolt azokra a csapásokra, amelyek halála után sújtják majd, könnyek szöktek szemébe és bánatos hangon mondta: „Vajha te is megismerted volna, amik békességedre szolgálnak!”[17] Sírt Lázár halálán, ahogyan mi is könnyezünk azok felett, akiket szeretünk, úgyhogy a zsidók, e jelenet tanúi azt mondták: „Íme, mennyire szerette őt!”[18] Krisztus könnyezett, nem azért, mert úgy illett, hanem mert szíve megrendült, megsiratta barátját, könnyei szíve mélyéből törtek elő. Hasonlóképpen többször is mondja az evangélium, hogy szíve szánalomra indult.[19] – Mondjuk tovább? Érezte a szomorúságot, bánatot, félelmet. „Kezde remegni és gyötrődni… és szomorkodni.”[20] Az Olajfák-hegyén haláltusájában elönti lelkét a szomorúság: „Szomorú az én lelkem mindhalálig”.[21] A halálfélelem átjárja lelkét, úgyhogy nagy kiáltás szakad ki belőle.[22] Minden szitok, gyalázat, arculcsapás, köpdösés, mellyel szenvedése közben elhalmozták, mérhetetlen fájdalmat okozott neki. A gúnyolódásokra, bántalmazásokra nem volt érzéketlen. Ellenkezőleg, természete tökéletességénél fogva érzékenysége még nagyobb, még finomabb volt. Elmerült a szenvedésben. – Végre, miután magára vette minden gyarlóságunkat, mikor megmutatta, hogy hozzánk mindenben hasonló, hogy valóban ember, még a halált is el akarta szenvedni, mint Ádám minden fia: „És lehajtván fejét, kiadá lelkét”.[23]
Krisztus Urunk tehát egyszemélyben mintaképünk mint Isten Fia és mint Emberfia, – de elsősorban mint Isten Fia. Tulajdonképpen Istenfiúsága az alapvető fontosságú Krisztusban és elsősorban ebben kell hasonlítanunk hozzá.
És hogyan hasonlíthatunk hozzá ebben?
Krisztus isteni születése mintája természetfeletti származásunknak. Állapota, az, hogy Isten Fia, példaképe annak az állapotnak, amelyet elsősorban a megszentelő kegyelem eszközöl ki számunkra. Krisztus természet és jog szerint Isten Fia az örök Igének az emberi természettel való egyesülése folytán;[24] mi pedig a fogadott fiúság és a kegyelem révén, de igazán és valódi jogcímen vagyunk azok. Krisztusban megvan a megszentelő kegyelem, sőt annak teljessége; nekünk ebből a teljességből jut, többé-kevésbé bőven. De lényegében ugyanaz a kegyelem tölti el Jézus teremtett lelkét is, mely minket átistenesít. Szent Tamás mondja, hogy a mi isteni származásunk hasonlít Jézus örök születéséhez: Quaedam similitudo filiationis aeternae.[25]
Krisztus tehát ebben az eredeti, magasztos mivoltában példaképünk legelőször. Ő a megtestesüléssel lett jog szerint Isten Fia: nekünk a kegyelemben való részesülés által kell azzá lennünk. Ez a kegyelem, mely tőle származik, átisteniesíti lelkünket és Isten gyermekeinek állapotába helyez. Ez az első és legfontosabb ismertetőjele Jézus Krisztushoz való hasonlóságunknak. Ettől függnek összes természetfeletti cselekedeteink. Ha nincs meg bennünk legelőször és elsősorban ez a megszentelő kegyelem, Jézushoz való hasonlóságunk legfőbb ismertetőjele, az örök Atya nem ismer el övéinek; akármit teszünk is az életben e nélkül a kegyelem nélkül, nem érdem számunkra és nem részesít bennünket az örökségben. Csak akkor leszünk Krisztus társörökösei, ha testvérei vagyunk a kegyelemmel.[26]
[1] Jn 9,4
[2] Mt 16,16
[3] Fil 2,6
[4] Mt 17,5; vö. 3,17; Jn 12,28
[5] Gal 4,4
[6] 1Jn 1,1
[7] Lk 24,29
[8] A teológia „előszenvedélyeknek” (propassiones) nevezi őket, hogy ezzel a különös szóval is jelezze tiszta, természetfeletti jellegüket.
[9] Zsid 2,17
[10] Uo. 4,15
[11] Mt 13,55-56
[12] Uo. 4,2
[13] Jn 4,7
[14] Uo. 4,6
[15] Tract. in Joan. 15.
[16] Mt 8,24
[17] Lk 19,41
[18] Jn 11,36
[19] Misericordia motus, Lk 7,13; Mk 8,2; vö. Mt 15,32
[20] Mk 14,33; Mt 26,27
[21] Mt 26,38
[22] „Testének napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással mutatta be Annak, aki őt megszabadíthatta a haláltól.” Zsid 5,7
[23] Jn 19,30
[24] Ezt nevezi a teológia „az egyesülés kegyelmének” (gratia unionis), amely szerint kiválasztatott egy emberi természet, hogy titokzatos módon egyesüljön az egyik isteni személlyel, az Igével és Isten embersége legyen. Ez a kegyelem egyedülálló és csak Jézus Krisztusban van meg.
[25] I., q. 22. a. 3.
[26] O si cognovisses Dei gratiam per Jesum Christum Dominum nostrum ipsamque ejus Incarnationem, qua hominis animam corpusque suscepit, summum esse exemplum gratiae videre potuisses! Szent Ágoston: De civitate Dei, X. 29.
