Folytassuk most a részletes tárgyalást, az Apostol szavait követve. – Ez a tárgyalás elkerülhetetlenül ismétlésekre vezet, de reméljük, hogy megbocsáthatók, tekintve ezeknek az életbevágó kérdéseknek magasztosságát és jelentőségét. Csak akkor sejthetjük meg e dogmák nagyszerűségét és a lélek számára nagy termékenységét, ha kissé elidőzünk szemlélésüknél.
Tudjuk, hogy minden tudományban vannak alapelvek, alaptételek, melyeken nyugszik minden további okfejtés és végső következmény. Ezek az alapelemek annál mélyebbek és annál több figyelmet kívánnak, minél nagyobb jelentőségűek és kiterjedésűek következményeik. – Kétségtelen, hogy szellemi képességünk természeténél fogva hamar ellankad az alapfogalmak elemzése vagy a róluk való elmélkedés közben. Minden megindulás akár a tudományban, mint például a matematika, akár a művészetben mint a zene, akár valami tanban, mint a lelkiélet, figyelmet kíván, mely alól szívesen kivonja magát a szellem. Mivel természeténél fogva türelmetlen, szeretne végigfutni a következtetések egész során, hogy csodálja elrendezésüket, szeretné elérni eredményeiket, hogy összegyűjtse és élvezze gyümölcseiket. De félő, hogyha nem mélyed el gonddal az elvekben, bizonytalanok lesznek a további fejtegetésekből vont következtetések, bármilyen ragyogóak legyenek is különben. A gyakorlati következmények ezért gyakran ingatagok és alkalmazásaik kockázatosak lesznek.
Ezért habozás nélkül térünk vissza ezekre az alapigazságokra, ha ismételnünk kell is magunkat. Különben nem érezzük-e magunk is, hogy a dogma szívében maradunk, ahonnét életet, termékenységet és örömet meríthetünk lelkünknek?
Szent Pál gondolata szerint, mint fejtegetéseink elején idéztük, az isteni üdvösségterv erre a három tételre vezethető vissza: Isten saját szentségét akarja közölni velünk: „Isten kiválasztott bennünket, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk”. – Ez a szentség nem más, mint az istenfiúság élete. Ennek alapja és természetfeletti jellege a kegyelem: „Isten eleve arra rendelt minket, hogy fogadott fiai legyünk”. – Végül és legfőképpen: ez a titok csak „Krisztus által” válik valóra.
Isten azt akarja, hogy szentek legyünk: ez örök akarata. Hiszen ezért választott ki bennünket: „Kiválasztott minket,… hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte.”[1] „Az Isten akarata ez: a ti megszentelődéstek”, – mondja Szent Pál.[2]
Isten végtelen akaratával azt óhajtja, hogy szentek legyünk. Ezt akarja, mert ő maga is szent,[3] mert ez a megszentelődés az ő dicsősége, melyet tőlünk vár[4] és az ő öröme, mellyel bennünket is be akar tölteni.[5]
De mit jelent szentnek lenni? – Mi teremtmények vagyunk, a mi életszentségünk csak részesedés az Isten szentségében. Hogy tehát ezt megértsük, magához Istenhez kell felemelkednünk. Ő egyedül szent, lényegénél fogva, vagy helyesebben: ő maga a Szentség.
A szentség az az isteni tökéletesség, mely az angyalok örök szemlélődésének tárgya. Nyissuk ki a Szentírást. Láthatjuk, hegy az ég csak kétszer nyílt meg, két nagy próféta előtt. Az egyik az Ószövetségé, a másik az Újszövetségé volt: Izaiás és Szent János. És mit láttak? Mit hallottak? Mindkettő látta Istent dicsőségben, mindkettő látta a trónját körülvevő égi lelkeket, mindkettő hallotta, hogy vég nélkül éneklik – nem Isten szépségét, sem irgalmát, sem igazságosságát, sem fölségét, – hanem szentségét: „Szent, szent, szent az Úr, a seregek Istene, dicsőségével telve van az egész föld”.[6]
Miben áll tehát Istennek ez a szentsége?
Istenben minden egyszerű, tökéletességei valóban azonosak önmagával. Sőt a szentség fogalma is csak teljesen érzékfölötti módon alkalmazható rá és csak az analógia nyelvének korlátai között. Nincs megfelelő szavunk, mellyel egyenértékűen kifejezhetnénk ennek az isteni tökéletességnek valódi mivoltát. De mégis felhasználhatjuk az emberi nyelvet. Mi tehát az Isten szentsége?
Emberi módon szólva úgy látszik, hogy kettős elemből van összetéve: először is: végtelen eltávolodás mindattól, ami tökéletlenség, mindattól, ami teremtmény, mindattól, ami nem Isten maga.
Ez azonban csak negatív szempont. Van benne egy másik elem is, amely abban áll, hogy Isten akaratával változatlanul és állandóan egyesül a végtelen jóval (amely nem más, mint önmaga), úgyhogy mindig ugyanazt akarja, amit ez a végtelen jóság. Isten tökéletesen ismeri önmagát. Legfőbb bölcsességével látja, hogy saját lényege minden tevékenység legfőbb normája. Isten semmit sem akarhat, tehet vagy helyeselhet, amit legfőbb bölcsességével ne szabályozna ez a minden jó legvégső normája, az isteni lényeg.
Az isteni akaratnak ez a változatlan egyesülése, magasztos megegyezése az isteni lényeggel nem lehet már tökéletesebb, mert Isten akarata valójában ugyanaz, mint lényege.
Isten szentsége tehát az a legtökéletesebb szeretet, az az örökké változatlan egyesülés, amellyel Isten végtelenül szereti önmagát.[7] És mivel Isten legfőbb bölcsességével látja, hogy ő a Tökéletesség, az egyedüli szükségképpen Létező, azért Isten mindent önmagára, saját dicsőségére vonatkoztat. Ezért halljuk a szent könyvekből az angyalok énekét: „Szent Szent, Szent… az ég és föld telve van dicsőségeddel.” Mintha azt mondanák az angyalok: „Te vagy a legszentebb, Istenem, Te vagy maga a Szentség, mert legfőbb Bölcsességeddel méltóan és tökéletesen Te dicsőíted önmagadat.”
Ebből következik, hogy minden teremtett szentségnek az isteni szentség az alapja, egyetemes példaképe és egyetlen forrása. Érthető valóban, hogy Isten végtelen tökéletességénél fogva szükségképpen szereti önmagát, ezért szükségképpen akarja azt is, hogy minden teremtmény hirdesse dicsőségét. A teremtmény a maga létsíkján ismerje el azt, hogy függő viszonyban van a Teremtővel, és lássa meg azt a célt, melyet az örök Bölcsesség megvalósításra tűzött ki eléje isteni lényegében.
Minél jobban ragaszkodunk tehát szeretetünkkel Istenhez, minél szorosabban egyesül szabadakaratunk végső célunkkal (azaz Isten dicsőségének hirdetésével), annál inkább egyesülünk Istennel. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha lemondunk mindenről, ami nem Isten. Végül minél szilárdabb és állhatatosabb a szeretetnek ez a ragaszkodása, ez a megegyezés, ez az Istennel való egyesülés, ez a lemondás, annál magasztosabb életszentségünk.[8]
III.
Az emberi értelem is meg tudja állapítani, hogy a legfőbb Létező szent. Ez a szentség az (önmagában tekintett) isteni természetnek egyik tulajdonsága, tökéletessége.
De a kinyilatkoztatás új fényt derített rá.
Most emeljük fel hódolattal lelki szemeinket az imádandó Szentháromság szentélyéhez. Hallgassuk meg, mit nyilatkoztatott ki nekünk Krisztus Jézus és mit tanít az Egyház Isten belső életéről, hogy vele lelkünket tápláljuk és hitünket erősítsük.
Tudjuk, hogy Istenben három külön személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, de mindhármuknak csak egy és ugyanazon isteni természetük vagy lényegük van. Az Atya, a végtelen értelem, teljesen ismeri tökéletességeit. Ezt az ismerétét egyetlen szóval fejezi ki: ez az Ige, az élő, lényegi Szó, egyenlő tartalmú kifejezése az Atya lényegének. Az Atya ezt a szót kiejtve nemzi Fiát és közli vele egész lényegét, természetét, tökéletességeit, életét: „Miként az Atyának élete vagyon önmagában, azonképpen adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában”[9] A Fiú egész lényege egyenlő az Atyáéval, átadja magát neki teljes odaadással. Ez a Fiú természetéhez tartozik. És az egyugyanazon szeretet e kölcsönös odaadásából, mint egyetlen forrásból származik a Szentlélek, aki megpecsételi az Atya és Fiú egységét, mert az ő lényegi és élő szeretetük.
A három személynek egymással való kölcsönös közlése, a három isteni személynek e végtelen és szerető egyesülése valóban új kinyilatkoztatás az Isten szentségéről: ez pedig abban áll, hogy Isten egyesül önmaga lényegével, természete egységében és a személyek háromságában.[10]
Isten ebben a kimondhatatlanul egységes és termékeny életben találja meg a lényegének megfelelő teljes boldogságát. Istennek elég önmaga és tökéletességei. Mivel természete tökéletességében és a személyek magasztos közösségében megtalálja teljes boldogságát, nincs szüksége teremtményre. Önmagára, önmagában és Háromságában árad szét dicsősége, mely végtelen tökéletességeiből fakad.
Mint tudjuk, Isten elhatározta, hogy bennünket is részesít ebben a benső életében, mely egyedül az ő sajátja. Velünk is közölni akarja ezt a kimeríthetetlen boldogságot, melynek forrása végtelen Lényének teljessége.
Azért – és itt érünk Szent Pál Isten tervéről szóló fejtegetésének első pontjához, – a mi megszentelődésünk abban áll, hogy egyesülünk Istennel, de nemcsak úgy, hogy Teremtőnek ismerjük el és szeretjük, hanem ahogyan ő ismeri és szereti önmagát Szentháromságának boldogságában. Akkor egyesülünk igazán Istennel, ha résztveszünk az ő benső életében. Csakhamar látni fogjuk, milyen csodálatos módon valósítja meg Isten szándékát. Csak még egy pillanatra álljunk meg és vegyük fontolóra ajándékának fenségét. Némi fogalmunk lesz róla, ha megfigyeljük, mi történik a természetes rendben.
Vegyünk egy ásványt: nem él. Hiányzik belőle a belső életelv a tevékenység forrása. Az ásvány is létezik, van néhány tulajdonsága, de létezési módja a legalsóbbrendű. – A növény már él. Harmonikusan törekszik létének kiteljesülése felé, állandóan és következetesen, megszabott törvényei szerint. De ez az élet alsóbbrendű, mert a növénynek nincs öntudata. – Az állat élete már magasabbrendű, mint a növényé, de ez az élet csak az érzéki megismerésre és az ösztönéletre korlátozódik. – Az embernél még magasabb létsíkra emelkedünk: az emberi lét sajátos életét az ész és a szabadakarat határozza meg. De az ember is anyagi létező. – Fölötte van még az angyal, aki már tisztán szellemi lény: a legmagasabb fok a teremtett világban. – Mindezt a teremtett, részesedés útján nyert életet végtelenül felülmúlja az isteni élet, a teremtetlen élet, a teljesen érzékfölötti, önmagától való és független élet, mely felülmúlja az összes teremtmények erőit; szükségképpen, önmagában létező élet. Isten, a korlátlan értelem, egyetlen örök értelmi villanással átfogja a végtelent és az összes létezőket, amelyeknek ő az eredeti mintaképe. Mint korlátlan akarat, minden hiba árnyéka nélkül egyesül a legfőbb Jóval, amely nem más, mint önmaga. Ebben a maga teljességében kifeslett életben van meg minden tökéletesség forrása és minden boldogság eredete.
Isten ezt az életet akarja velünk közölni. A mi életszentségünk részesedés ebben az életben. És mivel részesedésünknek különböző fokai vannak, minél nagyobb ez a részesedés, annál magasztosabb életszentségünk.
De ne felejtsük el: egyedül a szeretet bírta rá Istent, hogy így odaadja nekünk önmagát. Az isteni személyek kimondhatatlan közlése egymás között Istenben szükségképi;[11] ez a kölcsönös viszony hozzátartozik magához az isteni lényeghez: ez az Isten élete. De minden más közlése korlátlanul szabad szeretetének gyümölcse. Miként azonban szeretete, ugyanúgy ajándéka is isteni. Isten isteni módon szeret: önmagát adja. Mi arra vagyunk hivatottak, hogy minél nagyobb mértékben befogadjuk ezt az isteni közlést. Isten nemcsak mint a legfőbb szépség, mint szemlélődésünk tárgya akarja odaadni önmagát: egyesülni akar velünk, hogy amennyire lehetséges, eggyé legyen velünk. „Atyám – mondta Krisztus az utolsó vacsorán, – add, hogy tanítványaim egyek legyenek bennünk, mint Te és én egyek vagyunk, hogy az én örömem bennük teljes legyen.”[12]
[1] Ef 1,4
[2] 1Tesz 4,3
[3] Lev 11,44; 1Pt 1,16
[4] Jn 15,8
[5] Uo. 16,22
[6] Iz 6,3; Jel 4,8
[7] Vö. D. L Jansens: Praelectiones de Deo Uno, II. köt. 238. 366. és köv. lapok.
[8] Szent Tamás (II-II., q. 81. a. 8. c.) életszentségünkben két elemet különböztet meg: egyik a tisztaság (eltávolodás minden bűntől, minden tökéletlenségtől, lemondás minden teremtményről); a másik az állhatatosság az Istenhez való ragaszkodásban. Ennek a két elemnek Istenben megfelel 1. végtelenül érzékfeletti lényének tökéletessége és 2. akaratának változatlan egyesülése saját lényegével.
[9] Jn 5,26
[10] A teológiai kérdésekben járatosabb lelkek számára hozzátehetjük, hogy a Szentháromság mindegyik személye azonos az isteni lényeggel és következésképpen szent, lényegi szentséggel, mert mindegyik meggyőzően cselekszik a lényeggel, mely az életnek és tevékenységnek legfőbb normája. – Továbbá mindegyik személy szent, mert mindegyik közli magát a másikkal és végtelen egyesülés által jelen van a másikban. – Végül a harmadik személyt különösen szentnek nevezzük, mert ő a másik kettőből a szeretet által származik. A szeretet az a főtevékenység, mely által az akarat célja felé tör és vele egyesül. Ez jelzi a szentséggel minden jóság normájával való legteljesebb egyesülést. Ezért a Léleknek, aki Istenben a szeretet által származik külön is szent a neve. Ezt a szép és mélyértelmű tanítást Szent Tamás következő szövege fejti ki: „Cum bonum amatum habeat rationem finis, ex fine autem motus voluntarius bonus vel malus redditur, necesse est, quod amor, quo ipsum bonum amatur, quod Deus est, eminentem quamdam obtineat bonitatem, quae nomine sanctitatis exprimitur… Igitur Spiritus, quo nobis insinuatur amor, quo Deus se amat, Spiritus sanctus nominatur.” Opuscula electa III. köt. 47. c. – Mindebből látható, hogy az isteni szentségnek még mélyebb értelme van a személyek háromságát tekintve.
[11] Szükségképi abban az értelemben, hogy ők nem tudnak nem létezni. Vö. Szent Tamás I., q. 41. a. 2. ad 5.
[12] Jn 17,11.13; vö. 15,11