A botránkoztatásnak édes testvére a csábítás. A különbség köztük csak az, hogy míg a botránkoztató csupán alkalmat szolgáltat más lelki romlására, a csábító, amennyiben rajta áll, egyenesen okozza, előidézi azt. A csábítás történhetik szóval, írással vagy bármely külső jellel.
A csábító a felebaráti szereteten kívül mindig azt a parancsot is megsérti, amelynek áthágására rá akarja venni embertársát; miért a gyónásnál azt is meg kell említenie, hogy milyen bűnre csábított. Viszont azonban az oly vétkeknél, melyek már természetüknél fogva csakis bűntárssal hajthatók végre, mint pl. a paráznaság, fajtalan beszéd stb. elég, ha gyónó csupán elkövetett bűnét nevezi meg, elhallgatva a csábítást, amely amúgy is magától értetődik.
A csábításról tárgyalva néhány oly érdekes kérdést kell tisztáznunk, melyeknek a gyakorlati életben nem kis jelentőségük van. Ilyenek a következők:
1. Szabad‑e mástól olyasmit kérnünk, amit az illető bűn nélkül nem fog teljesíteni?
Ha a dolog vétek nélkül egyáltalán nem teljesíthető, csábítás volna arra bárkit felszólítanunk, így nem szabadna kívánnunk a közjegyzőtől, hogy a végrendeletet javunkra hamisítsa meg, a tanúktól, hogy érdekünkben hamisan esküdjenek, a mezei őrtől, hogy a lopást megengedje. Ha azonban van mód arra, hogy kérésünk bűn nélkül is teljesíthető, megfelelő fontos okból eltekinthetünk attól s eltűrhetjük, hogy a felkért egyén vétekkel teljesíti azt. Midőn tehát nagyobb nehézség nélkül ki nem kerülhető, vehetek kölcsönt az uzsorástól vagy meggyónhatom papnál, kiről tudom, hogy halálos bűn állapotában van s így a maga részéről csak szentségtörő módon oldozhat fel.
2. Ajánlhatjuk‑e valakinek, hogy nagyobb bűn helyett kisebbet tegyen?
Feltéve, hogy valaki bizonyos meghatározott bűn megtevésére már el van tökélve s mi őt abban semmiképpen meg nem akadályozhatjuk, rábeszélhetjük, hogy ugyanoly nemű kisebb bűnnel érje be, vagy két határozott bűn helyett csak az egyiket kövesse el, pl. ne gyilkoljon, hanem inkább csak sebesítsen; rablógyilkosság helyett érje be a puszta rablással. Ilyenkor ugyanis mi csak elkerülhetetlen nagyobb bűn helyett kisebbet, több helyett kevesebbet tanácsolunk, ami kétségkívül jó dolog. – Ámde szabad‑e valamely meghatározott nagyobb bűn helyett egészen más természetű kisebbet ajánlani, pl. gyilkosság helyett paráznaságot? Liguri Szent Alfonz sok más szerzővel a fennidézett feltételek mellett ezt is megengedhetőnek gondolja. Mi azonban más tekintélyes írók véleményét követve ezt tilosnak tartjuk.
Szándékunk ugyan ily esetben is jóra, vagyis Isten bántásának enyhítésére vonatkoznék, de viszont beleütköznék oly erkölcsi elvbe, melynek semmi körülmények között sem szabad sérelmet szenvednie, ti. „a cél nem szentesíti az eszközt”, vagyis sohasem szabad rosszat cselekedni, hogy abból valami jó származzék. Mi – igaz, csupán jó szándékból – oly önálló bűnre adnánk tanácsot, melyre felebarátunk nem is gondolt. Ez pedig semmi körülmények között sem igazolható.
Midőn pedig kisebb bűnt erkölcsösen tanácsolhatunk, ugyanabban hiba nélkül közre is működhetünk. Ha tehát felebarátunk eltökélte volna már magát, hogy pénteken nyilvános helyen húst fog enni s mi bűnös terve elé akadályt nem gördíthetünk, esetleg mi magunk otthon adhatunk neki húst, hogy így legalább a közbotrány elmaradjon. Helyesen járna el a szolga, aki a rablóknak a zsákmányolásban segédkeznék csak azért, hogy így urai meggyilkoltatását ügyesen elhárítsa stb.
3. Szabad‑e másnak a bűnre alkalmat adni?
Kellő okból s jó szándékból megtehetjük azt, hogy a vétek alkalmát el nem távolítjuk, sőt ily alkalmat magunk csinálunk, hogy így a bűnöst esetleg rajtaérve megjavítsuk s nagyobb bajnak, kárnak elejét vegyük.
Nem vétkezik tehát a mezei őr, ha magát elrejtve a tolvajt meglesi. Nem hibázik a szülő, aki a pénzt az asztalon, a szekrényt nyitva hagyja s a gyermek erényét ilyképpen kipróbálja.