Nagycsütörtök

„Szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket.” (Jn 13,1)

1. A liturgia misztériuma

Krisztus Egyháza e szent napon, Nagycsütörtökön, mély misztériumot ünnepel: az Eucharisztia és a papság megalapítását. A nap liturgiája, ahogyan Dom Prosper Guéranger, a bencés liturgikus megújulás nagy mestere tanítja, nem csupán emlékezés, hanem jelenvalóvá tevés. Az Utolsó Vacsora eseménye nem maradt meg múltbéli történésnek, hanem a liturgia által sacramentum memoriam faciens – a szentségben újra jelenvalóvá lesz.

Guéranger hangsúlyozza, hogy a mai napon az Egyház kettős misztériumot ölel magához: az Úr Testének és Vérének szentségét, valamint azoknak a kezeknek a megszentelését, akik e szent titkokat nap mint nap szolgáltatják – a papokét. Ezért ünnepeljük ma a krizmamisét, melyben a püspök megszenteli azokat az olajokat, amelyek a keresztség, bérmálás, betegek kenete és felszentelések szentségeit közvetítik. Ezek az olajok a kegyelem látható pecsétjei, az Egyház anyai gondoskodásának jelei.

A főmise sajátossága – hogy Glória alatt megkondulnak és aztán elnémulnak a harangok –, a fájdalom és dicsőség egymásba fonódását jelzi. Krisztus szenvedéséhez közeledve a liturgia elcsendesedik, és csak a fakereplők fájdalmas koppanásai kísérik az Egyház gyászát.

2. A papi rend 

Nagycsütörtök nemcsak az Eucharisztia születésnapja, hanem a papi rendé is. Az Úr Jézus ekkor mondta apostolainak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19) Ez a parancs nem csupán liturgikus formula, hanem isteni intézmény: a pap Krisztus „második énje” – alter Christus – a szentség ereje által.

A pap nem közösségi képviselő, hanem az Isten Bárányának szolgája. Nem a nép választja, hanem Krisztus hívja meg, az Egyház szentségi rendje szerint. A protestáns téveszmék, amelyek a papi rendet pusztán funkcionális szerepre redukálták, szembemennek a keresztény hit dogmatikai hagyományával. A Trienti Zsinat világosan kimondta: „Ha valaki azt mondja, hogy az Újszövetségben nincs valódi és sajátos papi rend, legyen kiközösítve.” (DH 1764)

Szent Ciprián írja: „Aki nincs az Egyház oltárához rendelve, nem szolgáltathatja ki az Úr szentségeit.” A papi hatalom tehát nem emberi kinevezésből, hanem a szentségi karakterből ered, mely el nem múló, örök pecsét az emberi lélekben.

3. A szentmise 

Ha tudnánk, mit jelent valójában a szentmise, a földre borulnánk és nem mernénk felkelni. Így ír Szent Ambrus: „Valahányszor az Eucharisztiát ünnepeljük, újra megváltást nyer a világ.” Szent Ágoston szerint a szentmise olyan nagy misztérium, amelyben „az angyalok is reszketve állnak körül az oltárt”.

Szent János Aranyszájú szerint: „Amikor a pap lehívja a Szentlelket, és az átváltozás megtörténik, akkor a menny megnyílik, és az angyalok ujjongva vesznek részt ebben a földi mennyországban.” Az Eucharisztia nem csupán ima, nem is egyszerű jelenlét, hanem az Üdvözítő áldozatának vértelen, de valóságos jelenvalóvá tétele. A Kalvária titka válik itt jelenvalóvá, ahol Krisztus ma is önmagát adja értünk – nem emlékezetképpen, hanem valóságosan.

Ne legyünk hát közömbösek! Ne sodródjunk a megszokás unalmába, ne csüggedjünk a hitélet felszínes érzései miatt. Minden szentmise az örökkévalóság egy sugarát hordozza, minden pap szavai nyomán újra és újra elhangzik: „Ez az én testem… Ez az én vérem…”

Nagycsütörtök a hálaadás napja. Hála az Úr közelségéért, a pap kezeiért, a szentmiséért, amely a menny elővételezése földi zarándokutunk során. Szent Ágoston így buzdít: „Ne úgy jöjj az oltárhoz, mintha csak egy darab kenyeret látnál ott, hanem mint aki az Élet Kenyerét fogadja – Istent, aki érted adta magát.”