Jóllehet a szegényápolás a közjó követelménye, ámde nem feladata az államnak mindarról gondoskodni, ami csak szükséges és hasznos a társadalomban. Az isteni világtervben a katolikus Egyház marad a szegények édesanyja, a szűkölködők testvérei pedig az Istent szerető lelkek. Az állam tehát hatalmas eszközeivel támogassa ezeket szent hivatásukban – főleg rendkívüli időkben ez az istápolás az állam részéről szinte nélkülözhetetlen; – de ne akarjon közvetlenül maga foglalkozni a szegények gondozásával. Az effajta állami beavatkozás ugyanis többet árt az ügynek, mint használ. Az adóztatás által behajtott alamizsna csak még élesebbé teszi a társadalmi ellentétet, ahelyett, hogy enyhítene rajta. Az adózó vagyonos osztály az ily reákényszerített alamizsna által felmentve érzi magát, hogy a szegényekhez közeledjék. Ez is egyik oka annak, hogy a modern gazdag ember az alamizsnálkodástól szinte elszokik, szívében eldurvul s megkeményedik.
Midőn 1911-ben a bécsi közönségnek két kedveltje, Treumann Lajos színész és Kramer-Glöckner Jozefin színésznő próbaképpen koldusruhába öltözve a városban koldulhatott, csupán a legszomorúbb tapasztalatokkal lett gazdagabb. Legelsőbb tulajdon lakásukról koldultak. Ily rongyos állapotban – a férfi hozzá még vakságot színlelt – tulajdon cselédségük sem ismert reájuk. A tőzsde előtt a dúsgazdag kapitalistáktól összesen 6 fillért kaptak. Bizonyos előkelő hölgy az Alserstrassén egy koronájából 99 fillért visszakért. A leggazdagabb emberek a legdurvábban bántak el velük. Délelőtti 11 órától délután 5 óráig 7 korona 40 fillért gyűjtöttek össze s ezt is jobbára cselédek, gyermekek és munkások adták. A pénzt a művészek a Szent Anna-gyermekkórház karácsonyfájára küldöttek. (Interessantes Blatt, 1912. 1. szám.)
Ámde az állami alamizsna még nagyobb rombolást visz végbe a segélyzettek lelkében. Ezek ugyanis az adományt, melyhez így hivatalosan jutottak, mint nekik járó jogos jövedelmet fogják tekinteni, melyet a társadalom minden ellenszolgálat nélkül nyújtani köteles. Elszoknak így a munkától; a segélyt mindig kevesellni fogják, elkeserednek, forrongnak s várják az alkalmat, hogy kitűzzék a kommunista vörös zászlót.
Az állam továbbá nem hivatott s nem alkalmas arra, hogy az alamizsna által a szívekhez is férkőzzék s azokat gyógyítsa. Már pedig itt van majdnem minden nyomornak, bajnak fészke. Az állam nem tudja megadni az áldozatkészség, önzetlenség szellemét, mely nélkül a szegényápolás akárhány feladata egyszerűen megoldhatatlan.
Mindeme nehézségeket csak az Egyház s az általa nevelt és inspirált lelkek tudják enyhíteni, sőt túlnyomó részben eloszlatni.
A francia kormány néhány évvel ezelőtt kiűzte hazájukból a szerzeteseket, a szegények hivatott s önzetlen gondozóit. Nem kerülték el e sorsot a betegápoló apácák sem, kiknek helyét fizetett világiakkal töltötték be. 1912-ben az avignoni kórházban elszaporodtak a tífusz-betegek. A fizetett ápolók s ápolónők hirtelen szétrebbentek, mint az ijedt madarak s semmi áron sem lehetett őket a ragályos betegek ágyához visszacsalogatni. De ki is kockáztatná józan ésszel puszta pénzért az egészségét és életét? A szociáldemokrata várostanács erre az irgalmasnővérek párizsi anyaházába sürgönyzött segélyért. A főnöknő nyomban hat „kedves testvért” küldött Avignonba a betegek ápolására. Ugyanez az eset csakhamar megismétlődött Toulouse-ban, Cherbourg-ban, Annecy-ben s más helyeken.
Az Egyház mindig szemrehányás, duzzogás nélkül tér vissza az ő szegényeihez, akiktől őt a féltékeny állami hatalom időnkint elszakítja. Nem tud róluk lemondani. Élni sem tudna nélkülük. És a szegények a katolikus Egyházban mindig felismerik a talán szegény, de őszintén szerető tulajdon édesanyjukat.