Lehetetlen még csak vázlatos képet is adni arról, amit az Egyház a szegények érdekében tett és tesz. Már az apostolok megalapítják a diakónusi intézményt elsősorban a szegények gondozására; az a szent hevület is, mely az ősi Egyházat helyenkint a kommunizmusba ragadta, főképp a szegények érdekében gyulladt. A római hitközség 250. év körül egymillió szeszterciust (=234.000 aranykorona) vett fel költségvetésébe a szegények ellátására.
Nagy Szent Gergely pápa (†604) a szűkölködőket jegyzékbe foglaltatja, nehogy valamelyik közülök segély nélkül maradjon. Minden hó elején gabonát, bort, sajtot, kenyeret, főzeléket, húst, halat és olajat osztat ki közöttük. Minden utcának külön szegényfelügyelője volt, kik a szükségletet az egyes szegény családokban megállapították. Maga a pápa nem ült az asztalhoz anélkül, hogy a feltálalt étkek egyrészét a szegényeknek ki nem szolgáltatta. És midőn ily gondosság mellett is megtörtént, hogy valamelyik távoli utca végén bizonyos koldus gondozatlanul elhalt, több napon át nem mert szentmisét végezni, félvén, hogy a szegények felkeresésében elkövetett hanyagsága miatt felelősség terheli lelkét Isten előtt. (Buttler: Leb. d. Väter 13. k. 566.) Alamizsnás Szent János (†616) Alexandriában 7600 szegény ellátásáról gondoskodik. A szegényeket csak „urainak” nevezi a szent főpásztor és az összes egyházi jövedelmeket reájuk fordítja. Mikor egyszer szép takarót kapott ajándékba, nem tud aludni miatta, mert a sok fagyoskodó ínségesre gondol. Másnap tehát elajándékozta azt. Aranyszájú Szent János is már Antiochiában állandóan 3000 szegényről gondoskodott. Az Egyház létesíti, alapítja a kórházakat. Aranyszájú Szent János Konstantinápolyban, Fabiola Rómában, Pammachius Oportóban, Szent Ágoston Hippóban tartanak fenn egy-egy kórházat. Nazianzi Szent Gergely (†389) már falusi kórházakat is említ. Justinian császár idejében (†565) keleten, Nagy Szent Gergely korában (†604) nyugaton már alig volt püspöki város, melyben kórház ne lett volna. Rendesen a vigasztaló Szentlélekről nevezték el. Ma is, ha régi városokban egy-egy „Szentlélek” utcára vagy térre akadunk, biztosak lehetünk, hogy ott valaha kórház állott. Egyházi eredetűek az árvaházak s úgyszólván minden intézmény, mely a testi-lelki nyomor enyhítését tűzte ki célul.
Elmondhatjuk, hogy jóllehet a katolikus Egyház első hivatása az emberi nem örök üdvének gondozása, de nem tehetett volna többet annak ideiglenes javára még akkor sem, ha ez volna a kizárólagos célja.