Minél nagyobb s szorongatóbb felebarátunk szükséghelyzete, a tehetősnek annál nagyobb áldozat árán is kell annak segélyére sietnie.
Nevezetesen, végső szükség esetén adnunk kell abból, amit egyáltalán nélkülözhetünk. Le kell tehát ily esetben mondanunk s pedig súlyos bűn terhe alatt társadalmi állásunk bizonyos kényelméről, díszéről – ha ugyan ilyenre is telik – s végínségben levő felebarátunkat másként nem lehet megmenteni. De még ilyen körülmények között sem szoros kötelesség feláldozni azt, ami nélkül társadalmi helyzetünket fenn nem tarthatjuk. Nem tartozik tehát senki nagy összegeket áldozni, hogy embertársa életét kényes operációk vagy fürdőhelyekre való utaztatás által megtartsa. Hiszen ilyen rendkívüli eszközökhöz még saját érdekében sem köteles nyúlni. Nem is tartozunk egyébbel, mint ami a jelen végveszély elhárítására nélkülözhetetlen. Ezt azonban az igazi szegénynek tiszta alamizsna-, nem pedig kölcsönként kell nyújtanunk.
A nehéz szükséget szenvedőket csupán a tisztán feleslegünkből tartozunk felsegíteni. A jómódúak tehát súlyos bűn terhe alatt kötelesek alamizsnálkodni. Nem ugyan olyként, hogy minden hozzájuk forduló szegénynek teljes segélyt nyújtsanak, hanem járuljanak hozzá arányosan, hogy az ínségesek nyomorán enyhítve legyen.
A közönséges szükségben levőkön szintén segíteni kell – ha talán nem is súlyos bűn terhe alatt – a tiszta feleslegből tellő, hébe-korba juttatott alamizsnával.
Hogy most már mennyit tartozunk tiszta feleslegünkből feltétlenül, bűn terhe alatt alamizsnálkodásra fordítani, megállapítani felette nehéz. Ligouri Szent Alfonz szerint eleget tesz szoros kötelességének az, aki évi jövedelme tiszta feleslegéből, vagyis abból, amit a rangja szerinti életmóddal fel nem emészt, két százalékot jótékonycélra, alamizsnára fordít. Egyéb szerzők a 2–10 százalék között ingadoznak e kötelesség megállapításánál. Napjainkban annál nehezebb volna e kérdésben döntő ítéletet hozni, minthogy az állami adók megfizetése által, melyeknek egyik hányada segélyezésre lesz fordítva, amúgy is mindenki kénytelen alamizsnálkodási szoros kötelezettségének jórészt megfelelni.
Az alamizsnára tehát a jelen viszonyok között – eltekintve a végső szükség egyes eseteitől – nem annyira a szoros bűn alatti kötelezettség, mint sokkal inkább „Krisztus szeretete ösztönöz minket”. (2Kor 5,14)