Ha a szeretet rendjét a szükség szempontjából vizsgáljuk, a józan ész s a hit a következő irányelveket szegzi le:
Midőn felebarátunk végső lelki veszélyben forog, kötelesek vagyunk életünk kockáztatásával is segélyére sietnünk, feltéve, hogy a mi közbenlépésünk felétlenül szükséges s egyben biztos eredménnyel kecsegtet.
Ha embertársunknak csupán testi élete jutott végveszélybe, önmagunk feláldozása ugyan szorosan nem kötelező, de súlyos nehézségek árán is vállalkoznunk kell megmentésére. Tűzvész, árvíz vagy egyéb katasztrófák nem ritkán nyújtanak alkalmat, hogy szeretetünk őszinteségéről s hordozóképességéről bizonyságot tegyünk.
Midőn felebarátunk csupán súlyos lelki s testi helyzetbe jutott, mi csak akkor vagyunk szorosan kötelesek istápolni őt, ha azt nagyobb kellemetlenség nélkül megtehetjük.
Ha azonban hivatalból vállalkozunk mások teste-lelke védelmére, támogatására, még súlyos nehézségek árán is segélyt kell nyújtanunk azoknak, kik reánk szorulnak, ha nem is forognak éppen végveszélyben. Lelkipásztorok, orvosok gyakran jönnek ily helyzetbe.
Például Tirolban egy ily alkalommal a híve vigasztalására siető lelkipásztor a meredek hegyi útról az éj sötétében a mélységbe zuhant. A plébániabeliek a szerencsétlenség helyén hálából emléket emeltek. Felállították gyönyörű nagy keresztjét a nagy Lelkipásztornak, aki szintén életét adta oda, mikor a juhait kereste.
Közönséges szükségben levőknek, akik ti. minden nagyobb nehézség nélkül maguk is tudnak helyzetükön segíteni, szorosan senki sem köteles különös segélyt nyújtani.