Halálunk idejét és módját is teljesen bízzuk Istenre. Egyesülve ebben is Isten akaratával – ez a legjobb előkészület a halálra. Földi életünk még most távol tart Isten színelátásától.
Végül szükséges, hogy halálunk tekintetében is egyesüljünk Isten akaratával és pedig mind az időt illetőleg, amikor, mind a módot, ahogyan Isten ránk fogja bocsátani. Szent Gertrúd egy napon egy kis dombra ment föl, de megcsúszott és leesett egy völgybe. Később kérdezték tőle társai, vajon nem félt‑e, hogy szentségek nélkül hal meg. A szent így válaszolt: Nagyon óhajtom ugyan, hogy szentségekkel ellátva múljak ki, de nagyobb gondom van Isten akaratára; mert azt tartom, hogy a lehető legjobb előkészület a halálra, ha alávetjük magunkat annak, amit Isten akar. Azért én azon halálnemet óhajtom, bárminő lesz is, melyet az én Uram jónak lát rám bocsátani. Szent Gergely beszéli Dialógusaiban, hogy a vandálok halálra ítéltek egy bizonyos Santolus nevű papot, azután ráhagyták, hogy maga válassza meg, micsoda halálnemet akar. A szent ember azonban vonakodott a választástól, hanem azt mondta: Isten kezében vagyok s elfogadom azt a halált, melyet az ő megengedése folytán tőletek el kell szenvednem s nem akarok mást, mint azt. Ez a megadás annyira megtetszett az Úrnak, hogy miután azok a gonoszok őt fejvesztésre ítélték, föltartóztatta a hóhér kezét; s ezen a csodán annyira megindultak, hogy megkegyelmeztek neki. A módot illetőleg tehát azt kell ránk nézve a legjobb halálnak tartani, amelyet Isten szánt nekünk. Üdvözíts bennünket Uram! mondjuk mindig, ha a halálra gondolunk s aztán adj olyan halált, aminő neked tetszik.
Épp így kell egyesülnünk Isten akaratával halálunk idejére nézve is. Mi más a föld, mint börtön, ahol szenvedések közt élünk s abban a veszedelemben forgunk, hogy minden pillanatban elveszítjük Istent. Ez adta Dávid ajkára a fohászt: Vidd ki a tömlöcből lelkemet! (Zsolt 141,8) Ez a félelem okozta, hogy egy Szent Terézia a halál után sóhajtozott s óraütést hallván, egészen megvigasztalódott abban a gondolatban, hogy életéből elmúlt egy óra, egy órája annak a veszedelemnek, hogy Istent elvesztheti. P. Avila azt mondta, hogy mindenkinek, aki legalább közepesen el van készülve, kívánnia kellene a halált, mint hogy abban a veszedelemben élünk, hogy elveszthetjük az isteni kegyelmet. Mi drágább, mi biztosabb, mint jó halállal biztosítani magunkat affelől, hogy nem veszíthetjük el többé Istenünk kegyelmét? De hát én, mondod erre, még nem tettem semmit, még nem szereztem semmit lelkem számára. De ha Isten azt akarja, hogy most fejezd be életedet, mit tennél azután, ha Isten akarata ellenére élnél? S ki tudja, vajon olyan halállal halnál‑e meg akkor, aminőt most remélhetsz? Ki tudja, nem változnék‑e meg akaratod, nem esnél‑e bűnbe s nem kárhoznál‑e el? És ha más nem történnék is, életben maradva, nem élhetünk bűnök, legalább bocsánatos bűnök nélkül. Miért kívánjuk tehát az életet, kiált föl Szent Bernát, melyben minél tovább élünk, annál többet vétkezünk. (Med. c. 8.) Bizonyos, hogy inkább magára vonja Isten nemtetszését, egyetlen bocsánatos bűn, mint amennyire tetszenek neki azon jócselekedetek, melyeket végezhetünk. Azt mondom továbbá, hogy aki kevésbé óhajtja a paradicsomot, az az Isten iránt való kevés szeretetének adja jelét. Aki szeret, az óhajtja a szeretett személy jelenlétét; de mi nem láthatjuk Istent, ha el nem hagyjuk a földet; azért a szentek mind vágyakoztak a halál után, hogy szeretett Uruknak látására jussanak. Szent Ágoston így sóhajtott: Ó csak haljak meg, hogy meglássalak téged! Szent Pál: Kívánok elválni és Krisztussal lenni (Fil 1,23). Épp így Dávid: Mikor jutok el s jelenek meg az Isten színe előtt? (Zsolt 41,3) Hasonlóképpen mind az Istent szerető lelkek. Egy író beszéli, hogy egyszer egy lovag vadászni ment az erdőbe s ott egy embert hallott gyönyörűségesen énekelni. Tovább megy s egy már félig elrothadt bélpoklost talál. Kérdezi tőle, hogy vajon ő énekelt‑e. Igen uram, válaszolt, én énekeltem. És hogy tudsz énekelni s hogy lehetsz megelégedett ily nagy fájdalmak között, melyek kioltják életedet? A bélpoklos erre így válaszolt: Isten között és közöttem nincs már semmi más, mint ez a sárfal, az én testem; s ha ez az akadály megszűnt, Istenem élvezetére jutok. S látván azt, hogy naponként szakadozik, örülök és énekelek.