Megegyezés Isten akaratával – III. rész

Egyesülni Isten akaratával: Isten akarata és az én akaratom egy legyen. A szenvedésben is meg kell találni az Isten akaratát és mint ilyent elfogadni.

Ha tehát teljesen kedvében akarunk járni Isten szívének, törekedjünk mindenben az ő isteni akaratához alkalmazkodni s nemcsak alkalmazkodni, hanem egyesülni is vele mindabban, amit Isten rendel. Az alkalmazkodás azt hozza magával, hogy akaratunkat Isten akaratához fűzzük, de az egyesülés többet jelent: azt, hogy az isteni akaratból s a magunk akaratából egyet alkotunk, úgy, hogy nem akarunk mást, mint amit Isten akar s egyedül Isten akarata a mi akaratunk. Ez a tökéletesség teljessége, amely után folyton vágyakoznunk kell; ez legyen célja minden tettünknek, minden vágyunknak, elmélkedésünknek és imádságunknak. Erre nézve kell segítségül hívnunk minden szent pártfogónkat, őrzőangyalunkat, mindenekfölött Isten anyját, Máriát, aki azért volt a legtökéletesebb az összes szentek között, mert a legtökéletesebben karolta át mindig Isten akaratát.

De a dolog veleje abban van, hogy Isten akaratát szíves örömest fogadjuk mindenben, ami csak velünk történik, akár megfelel az vágyainknak, akár ellenkezik velük. Abban, ami jól esik, még bűnösök is könnyen tudnak egyesülni az isteni akarattal, de a szentek egyesülnek vele oly dolgokban is, melyek ellenükre vannak s nem tetszenek az önszeretetnek. Ebben látszik meg Isten iránt való szeretetünk tökéletessége. Azért mondotta a tiszteletreméltó Avila János: Többet ér egy „áldott legyen az Isten” a balsorsban, mint ezer hálaadás akkor, mikor dolgunk jól megy.

Egyesülnünk kell továbbá Isten akaratával nemcsak azokban a kedvezőtlen dolgokban, melyek közvetetlenül Istentől származnak, aminők a betegség, lelki elhagyatottság, szegénység, rokonok halála és más hasonlók, hanem azokban is, melyek az emberek révén érnek bennünket, mint például a megvetés, gyalázat, igazságtalanság, lopás s mindennemű üldözés. E tekintetben meg kell értenünk, hogy amikor valaki megsért bennünket hírnevünkben, becsületünkben, javainkban, jóllehet az Úr nem akarja az illetőnek a bűnét, mindazonáltal akarja a mi megalázásunkat, a mi szegénységünket, a mi önmegtagadásunkat.

Kétségbevonhatatlan hitigazság, hogy mindaz, ami a világon történik, Isten akaratából történik. Én, az Úr, ki világosságot hozok elé és sötétséget teremtek, békességet szerzek és rosszat idézek elé (Iz 45,7). Istentől jő minden jó és minden rossz, azaz minden ránk nézve kedvezőtlen dolog, melyeket mi hibásan nevezünk rossznak, mert valóságban jók, ha az ő kezéből fogadjuk őket.

Jön‑e a városra veszedelem, melyet az Úr nem küldött? – mondotta Ámosz próféta (3,6). S már előbb mondotta a Bölcs: A jó és rossz, az élet és halál az Istentől vaunak (Sir 11,14). Igaz, amint azt előbb mondottam, hogy amikor egy ember téged igazságtalanul megsért, Isten nem akarja az ő bűnét és nem működik közre az ő akaratának gonoszságával, hanem csupán ahhoz a külső cselekedethez nyújtja általánosságban közreműködését, amellyel téged megüt, megrabol vagy megsért. Úgy hogy azt a sérelmet, amelyet szenvedsz, az Isten bizonyosan akarja s az ő kezéből jön rád. Azért mondta az Úr Dávidnak, hogy ő a szerzője azoknak a sértéseknek, amelyeket Absolon követett el ellene, úgyannyira, hogy még feleségeit is szemeláttára elragadta tőle és pedig bűneinek büntetéséül: Íme gonoszát támasztok rád, a te házadból, és elveszem feleségeidet szemed előtt és felebarátodnak adom (2Sám 12,11). Azért mondotta a zsidóknak is, akikre gonoszságaik büntetéséül az asszírokat küldte, hogy kifosszák és elpusztítsák őket: Asszur haragom vesszeje, parancsot adok neki, hogy vegyen zsákmányt és ragadjon prédát (Iz 10,5–6). Ehhez Szent Ágoston a következő magyarázatot fűzi: Az ő gonoszságuk mintegy az Isten bárdja lett (37. zsoltárhoz). Isten az asszírok gonoszságát használta föl, mint valamely fejszét a zsidók megbüntetésére. S maga az Úr Jézus is azt mondotta Szent Péternek, hogy az ő szenvedése és halála nem csupán az emberektől származik, hanem egyszersmind Atyjától is: A poharat, melyet nekem Atyám adott, ne igyam‑e meg? (Jn 18,11)

Mikor Jóbhoz hírhozó érkezett (kiben az ördögöt gyanítják) s jelentette neki, hogy a szabeusok elrabolták mindenét, fiait megölték, mit válaszolt a szent? Az Úr adta, az Úr elvette (1,21). Nem mondotta, hogy az Úr adta nekem fiaimat, javaimat és a szabeusok elragadták tőlem, hanem: Az Úr adta nekem őket, az Úr vette el őket, mert jól tudta, hogy az a veszteség Isten akarata volt. Azért hozzátette: Amint az Úrnak tetszik, úgy lőn; legyen áldott az Úr neve (uo.). Nem úgy kell tehát tekintenünk a bajokat, melyek bennünket érnek, mintha véletlenül vagy az emberek bűne által történtek volna, hanem legyen szilárd meggyőződésünk, hogy ami csak velünk történik, minden az Isten akaratából történik. Mindaz, ami itt a mi akaratunk ellen történik, tudd meg, hogy nem történik másképp, csakis az Isten akarata folytán (Szent Ágoston a 148. zsoltárhoz). Epilektusz és Atho, Krisztus Jézus boldog vértanúi, mikor a zsarnok kínpadra vonta, vaskampókkal tépte és égő fáklyákkal perzselte őket, egyre csak azt mondogatták: Uram, történjék velünk a te akaratod. És a vesztőhelyre érkezve, magas hangon kiáltották: Légy áldott örök Isten, mert mindenben a te akaratod történt velünk.