Megvannak a szeretetnek fokai a hév, az érzés szempontjából is. Szép s eszményi, ha e tekintetben is Isten foglalja el szívünkben az első helyet. A szentek ebben is gyönyörűbbnél-gyönyörűbb példával szolgálnak a világnak. Assisi Szent Ferenc sírdogálva járja be a mezőt s erdőt: „Hogyne sírnék, hogyne sírnék – kiáltott – mikor a Szeretet nem szerettetik!” Néri Szent Fülöp olykor még télvíz idején is hűtözni volt kénytelen, hogy a természetfeletti szeretet heve fel ne eméssze. Pazzi Szent Magdolna így árulja el, ami szívében végbemegy: „Ó, Szeretet, mily kevéssé ismerünk s mily kevéssé szeretünk mi téged. Bárcsak oly hangosan tudnám kiáltani, hogy az egész világ meghallja: Emberek! Szeressétek Istent, az igazi, az egyedüli, a szeretetre legméltóbb jóságot!” Versenyre kel vele Genuai Szent Katalin, kinek ajkán így tör ki a szeretetláng: „Nem találok szavakat e lángoló érzelem kifejezésére. Minden, amit mondok, ez: ha e tűzből, mely szívemben ég, csak kicsi szikra is esnék a pokolba, ez rögtön mennyországgá változnék, az ördögök angyalokká, a kínok édes vigasszá lennének, mert Isten szeretetével nem fér össze a kín, a büntetés”.
Mindazonáltal nem kell annak nyugtalankodnia, aki az érzésnek ezt a hevét Isten iránt magában nem tapasztalja, sőt úgy erezné, hogy ő némely teremtményt, mint szüleit, gyermekét, hitvesét, jegyesét stb. melegebben tudja szeretni, mint Istent. Mert ha ez a teremtmények iránti szeretetünk rendezett s nem sérti Isten törvényét, sőt ha készek vagyunk bármely szeretett lényről lemondani, mint Istent megbántani, akkor lényegében mégis csak Istent szeretjük mindenekfelett, ha nem is az érzésben, hanem az értékelésben. Isten meg van velünk elégedve, ha – bár belső tusák s küszködés árán – de fel tudjuk áldozni a legkedvesebbet is a világon, midőn az ő szent akarata vagy hivatásunk azt tőlünk megköveteli.
Tetszik az isteni Felségnek előbb-utóbb mindenkit meghívni a szeretetpróbára. És ő, aki saját igéi szerint nem békét, hanem kardot hozott a földre (Mt 10,34), sorra elvagdossa a fonalakat, melyek szívünket a teremtményekhez kötik. Drága pillanatok ezek annak igazolására, hogy Istent mindenek felett szeretjük. Talán zokogástól el-elcsukló hangon, de szilárd lélekkel kell ilyenkor vallomást tennünk: „Bizonyos vagyok, hogy sem halál, sem élet… sem egyéb teremtmény el nem szakaszthat Isten szeretetétől…” (Róm 8,38.39)