A szeretet fokai – 1

Az istenszeretetnek megvannak a maga fokai. Ha Istent önmagáért, végtelen tökéletességéért szeretjük s teljes önzetlenséggel kívánunk neki jót s örülünk boldogságán, akkor tökéletes bennünk a szeretet, melyet jóakaró szeretetnek is hívunk. Midőn a jóakaró szeretet kölcsönös, barátság a neve. Ó, csodák csodája, Isten erre a szeretetre méltatott minket: „Ti az én barátim vagytok, ha megcselekszitek, amiket parancsolok nektek” – szólt az Úr tanítványaihoz. (Jn 15,14) Ha a szeretet indítóokába a saját testi-lelki hasznunk is belejátszik, akkor szeretetünk tökéletlen. De azért ez a szeretet is jó s erkölcsös, sőt a keresztény reménynek szükségszerű velejárója s tartalma. Az isteni parancsnál és a dolog természeténél fogva az istenszeretetnek bennünk mindenekfelettinek kell lennie, vagyis Istent, a legfőbb jót minden teremtett jónál többre kell becsülnünk. Itt is azonban több fokot különböztetünk meg. A legalsóbb ezek között az, ha Istent annyira szeretjük, hogy készebbek vagyunk bármely áldozatra, még életünk feláldozására is, semhogy Istenről lemondjunk, az ő barátságát s egykor birtoklását a halálos bűn által elveszítsük. Midőn a Szent Kilián által megtérített Gosbert hercegnek le kellett arról a nőről mondania, akit a keresztény törvény szerint feleségül nem bírhatott, így szólt: „Ha már annyi mindent elhagytam Isten szeretetéért, mi előttem kedves, erről az asszonyról is le fogok tudni mondani, ha tovább Isten megbántása nélkül nem lehet az enyém”. Már ez a szeretet is, melyet Szent Ignác az alázatosság első fokának nevez, vértanúkat tud teremteni. És mégis ez a foka a szeretetnek, alázatnak, vagyis a készség ezerszer inkább meghalni, mint Istent súlyos bűnnel megbántani, az örök üdvösség elnyerésére feltétlenül szükséges. A második foka a szeretetnek, hódolatnak Isten iránt s így az alázatosságnak is, midőn készebbek vagyunk inkább meghalni, mint Isten ellen csak bocsánatos bűnnel is véteni. „Ó, én Istenem – kiált fel Genuai Szent Katalin – ha olvasztott ónból álló tóba látnám magamat elmerülve és csak oly feltétel alatt lehetne abból szabadulnom, ha egyetlen bocsánatos bűnt követek el, inkább örökre benne maradnék.” Jelentékeny foka ez a szeretetnek, de még mindig nem a legmagasabb. A legfelsőbbet, melyet Szent Ignác az alázatosság harmadik fokának nevez, azok érik el, akik Istennek tisztán nagyobb tetszéséért is készek minden áldozatra, szenvedésre, sőt kívánva kívánnak szegények, megalázottak, sínylődők, kereszthordozók lenni csak azért, hogy a forrón szeretett isteni Üdvözítővel, Jézus Krisztussal legyenek, aki irántunk való önzetlen szeretetből, hogy hozzánk hasonló legyen, ugyancsak ezt a sorsot választotta. A kereszténység csodálatos eredetisége ez, a kereszt isteni balgatagsága, az igazi életszentség legjellemzőbb vonása. Nagyszerű himnusza ennek a szeretetnek, ennek az alázatnak Antiochiai Szent Ignácnak, az apostolok tanítványának vértanúsága előtt mondott szavai: „Kész vagyok eltűrni a tüzet, széttépetni a vadállatoktól, ezer karddal szúratni át, kész vagyok meghalni a kereszten, csakhogy meglássam Jézust, ki életét adta értem. Jézus minden reményem, dicsőségem, kincsem. Az ő szeretete hozott engem Rómába terhelve bilincsekkel, melyeket csókolok s a föld minden kincsénél többre becsülök”. Midőn a keresztények börtönéből kimenteni akarták: „Ó, testvéreim – szólt – ne álljatok útját annak, hogy az élethez menjek, mert Jézus a szívek élete. Ne okozzátok így halálomat, mert Jézus nélkül élni: halál. Az én Életem keresztrefeszíttetett, hogyan is élhetnék nélküle? Higgyétek meg nekem, én szeretem Jézust s jobban szeretek érte meghalni, mint az egész mindenség felett uralkodni”. Mikor pedig hallotta a szomszédos ketrecekbe zárt éheztetett vadállatok üvöltését, melyek őt a nép mulattatására a cirkusz porondján csakhamar széjjeltépik, felkiáltott: „Íme az én királyom trombitája, mely harcra hív és koronára. Gabonád vagyok, Uram! a vadállatok foga által kell megőröltetnem, hogy mint ízletes kenyér kerüljek asztalodra”. Az isteni szeretetnek ezt a csúcsfokát Keresztes Szent János rövid jeligében így foglalta össze: „Éretted, Uram, szenvedni és megvettetni!”