A keresztény remény úgy is, mint az üdvösség nélkülözhetetlen eszköze, de meg isteni parancs folytán is örök célunk elérésére feltétlenül szükséges. Tehát fel kell azt a hittel egyetemben indítanunk öntudatos lelki életünk kezdetén, aztán többször is az életben, nevezetesen, ha a kísértés szele reményünk szende fényét ostromolja, avagy azt kioltotta.
És ha valaha, ám akkor éppen napjainkban van szükség a keresztény reményre, midőn a nagy világkatasztrófa s az azt követő nyomor mindent megrendített, de talán semmit annyira, mint a Gondviselésbe vetett bizalmat. Az emberiség nagy része szinte, elvesztette életkedvét és elfásult egykedvűséggel avagy dühöngve néz a borús jövőbe. Egyszóval nélkülözi a keresztény reményt. Hol találná azt fel újra, ha nem a katolikus Egyház anyai kebelén? Az Egyház megtanítja gyermekeit „remélni a remény ellen” (Szent Ágoston), sőt Jóbbal elmondani: „Ha szintén megölend is engem (az Úr), őbenne reménylek”. (Jób 13,15) Az Egyházban mosolyog reánk „a mi édes reményünk”, a jóságos Istenanya; tárul ki számunkra az isteni Szív, mely szenvedéseinket tapasztalásból ismeri, érti, tud is, akar is azokon segíteni. „Jézus szentséges Szíve, hiszem, hogy szeretsz engem!” „Jézus Szíve! bízom benned!” (300–300 napi búcsú), adja ajkunkra a katolikus Egyház s óhajtva kívánja, hogy ezt naponkint gyakran reménykedő szívvel ismételgessük. Hogy pedig a mulandóság, a halál gondolata a keresztény reménynek szárnyát ne szegje, hanem inkább izmosítsa, lelkesítse, Egyházunk minden gyászmise prefációjában a következő megható s magasztos szavakat énekelteti: Krisztusban… „felragyog nekünk a boldog feltámadás reménye, hogy akiket elszomorít a kikerülhetetlen halál, azokat a jövendő halhatatlanság ígérete vigasztalja meg. Mert a te híveidnek, Uram, az élet csak megváltozik, de el nem vétetik és miután a földi számkivetésük hajléka (a test) romba dült, számukra az égben örök lakóhely készül”.