A hit az a mérhetetlen értékű gira, melyet nem szabad a kezkendőbe rejtenünk, hanem a váltóasztalra kell adnunk, hogy Urunk kamatostul visszakapja azt. (Lk 19)
Kamatoztatjuk pedig hitünket elsősorban akkor, ha azt szunnyadó állapotából gyakorta felébresztjük, felindítjuk. Isteni parancs kötelez erre: „Ez az ő parancsa: hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében”. (1Jn 3,23) Hogy pedig ez a súlyos kötelezettségünk mikor áll be s hányszor gyakorlandó, nem könnyű megállapítani. Üdvös és hasznos az isteni erényeket naponkint felindítanunk. Ámde, ha ezt forma szerint nem tennők is, alig imádkozhatunk vagy alig vehetünk részt az istentiszteleten anélkül, hogy lelkünkben a hit, remény s szeretet indulata kifejezésre ne jutna s így szoros kötelességünknek meg ne felelnénk. Indítsuk fel továbbá hitünket, ha ellene kísértésbe, sőt bűnbe estünk, azt valamiképpen megtagadtuk. Végül akkor is beáll ez a kötelezettségünk, ha az Egyház valamely tant, mint Istentől kinyilatkoztatottat, hogy higgyük, elénk ad. Így pl. midőn IX. Pius pápa 1854. december 8-án a Boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatását, mint hitigazatot kihirdette, avagy a vatikáni szent zsinat (1870) dogmává avatta azt az ősrégi tant, hogy a római pápát valahányszor az egész Egyházat hit s erkölcsben tanítja, az isteni Gondviselés minden tévedéstől megóvja, ezt minden katolikusnak belső hittel kellett elfogadnia.
Isteni parancs kötelez arra is, hogy hitünket adandó alkalommal nyíltan megvalljuk: „Minden, ki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, ki mennyekben van; aki pedig megtagad engem az emberek elölt, megtagadom én is őt Atyám előtt”. (Mt 10,32.33) „Mert, ha száddal vallod az Úr Jézust – üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal pedig vallást teszünk az üdvösségre.” (Róm 10,9.10)
Nevezetesen az ily esetek a következők:
a) valahányszor hivatalosan felszólítanak bennünket, hogy hitünkről nyilatkozzunk. Ilyenkor mondjuk bátran az őskeresztény hitvallóval, kitől a bíróság a nevét kérdé: „nevem keresztény, melléknevem katolikus”. Isten dicsősége megköveteli, hogy ilyenkor hitünkről akár életünk árán is vallomást tegyünk;
b) Nyílt hitvallomásra vagyunk kötelezve akkor is, ha hallgatásunk a híveket megbotránkoztatná, a hitetleneket, gúnyolódókat ellenben csak bátorítaná s még kihívóbbakká tenné. Így ha oly társaságba kerülünk, mely az Egyházat, hitet stb. gyalázza, nyíltan fel kell szólalnunk, tiltakoznunk vagy ha már egyebet nem tehetünk, legalább magatartásunkkal elárulnunk, hogy az ily beszéddel egyet nem értünk.
Midőn Sir Robert Peel angol miniszterelnök jelenlétében a legszentebb dolgokról megvető nyilatkozatok hangzottak el, felállott: „Uraim – szólt – én még keresztény vagyok”. És nyomban faképnél hagyta a különben igen előkelő vendégsereget, mely elképedve nézett utána.
Bizonyos esetekben az Egyház a hitvallás nyilvános letételét szintén előírja, nehogy fontos egyházi tisztségekhez s főképp tanszékekre oly egyének jussanak, kik hit dolgában megbízhatatlanok (Vö. 1406. és 1408. kánonok.)
A hitnek legszebb megvallása azonban a hit szerinti példás keresztény élet. Ez az eleven hit, melyet a Szentírás s szentatyák nem győznek eléggé szívünkre kötni s magasztalni. „Krisztus Jézusban a hit, mely szeretet által munkálkodik, használ” (Vö. Gal 5,6) – mondja Szent Pál, akire a protestánsok ellenkező tantételük igazolására annyira szeretnek hivatkozni.1 „Valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedetek nélkül meg van halva.” (Jak 2,26) „Mit használ, atyámfiai! ha valaki mondja, hogy hite vagyon, cselekedetei pedig nincsenek?” (Jak 2,14) „Legyen bár oly teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezhessem, ha szeretetem nincs: semmi vagyok.” (1Kor 13,2)
„A hit szeretet nélkül – jegyzi meg szépen Szent Ágoston (Sermo 168.) – az ördög hite, mert az ördögök is hisznek és rettegnek. (Jak 2,19) Az ördögök is mondották Krisztusnak: «Te vagy az Isten Fia». (Mk 3,12) De azért fognak‑e uralkodni Krisztussal? Semmiképpen; mert nincs szeretetük.” Hogy pedig a nagy Szent Ágoston a többi egyházatyákkal egyhangúan a szeretet alatt nem holmi érzelgést ért, hanem tetteket, elárulják szavai: „Kérdezd meg magadat, hiszesz‑e? Ha azt feleled: „Hiszek”, cselekedjél is úgy, amint beszélsz s akkor van hited”. Szent Efrém hasonlóképpen nyilatkozik: „Ha hitről beszélsz, lásd, vannak‑e a hittel összhangzó cselekedeteid?”
Ugyanezt a gondolatot fejezte ki Szalézi Szent Ferenc is szép hasonlatban. Virágos kertben sétálgatva így elmélkedett: „Az Egyház a jó Isten kertje. Engem is e kertbe ültetett. Vajon miképp érdemeltem meg én ezt a kiváló kegyelmet? Hogyan háláltam meg ezt eddigelé Istennel? Íme e kertnek minden fája virágzik és csak én magam legyek, ki az Egyház kertjében virágot ne hozzak? Amely fa nem hoz sem virágot, sem gyümölcsöt, ugyan mit is ér?”
„A hit oly királyi palota, amelybe nemcsak be kell mennünk, de – ami fő – benne úgy is kell magunkat viselnünk, hogy a király tetszését megnyerjük.” (Egidius.)
Hitünknek nyílt megváltásával szöges ellentétben van:
a) A hit rejtegetése. Az Egyház ősidőktől fogva nem tűri, hogy amolyan rejtett, titkos tagjai legyenek, akik félnek vagy szégyenlik hitüket megvallani. Látható társaságnak vallja magát s így kell, hogy tagjai is láthatók legyenek. Azért is az Egyházba való felvétel mindig tanúk előtt, nyilvánosan szokott végbemenni.
1 Midőn Szent Pál több helyt (pl. Róm 3,28) azt tanítja, hogy a „cselekedetek” az üdvösségre, megigazulásra nem szükségesek, nyilván a már elavult régi zsidó törvény szertartásos stb. előírásairól beszél.