1. Gondold meg, hogy a pokolnak nem lesz vége. Meglesz ott minden szenvedés és valamennyi örökké fog tartani. Elmúlik száz, elmúlik ezer év azzal a szenvedéssel és a pokol csak akkor kezdődik. Elmúlik százezer és százmillió, ezermillió év és század és a pokol az elején lesz. Ha egy angyal ebben az órában hírül vinné valamely kárhozottnak, hogy Isten ki akarja őt ragadni a pokolból, de csak akkor, ha elmúlik annyi millió század, amennyi vízcsepp, falevél s homokszem van a tengerben vagy a földön, te megrémülnél; de mégis bizonyos, hogy az jobban megörülne ennek a hírnek, mint te annak, hogy egy nagy birodalomnak királya lettél. Igen, mert a kárhozott így szólhatna: Igaz, ily sok századnak kell elmúlni, de mégis csak eljön egyszer az a nap, amikor vége lesz. Ámde elmúlnak ugyan ezek a századok, a pokol azonban csak az elején tart; s ha annyiszor sokszorozódnak is meg ezek a századok, ahány fövényszem, vízcsepp vagy levél van, a pokol még mindig csak az elején lesz. Minden kárhozott szívesen tenné Istennel ezt az egyességet: Uram, növeld szenvedésemet, amennyire tetszik; hosszabbítsd meg amennyire tetszik; ha csak határt szabsz neki, én meg vagyok elégedve. De nem, ez a határ nem lesz meg soha. Ha legalább csalódásban lehetne a szegény kárhozott s ilyen gondolattal áltathatná magát: Ki tudja, talán Isten egy nap megkönyörül rajtam és kiragad a pokolból? De nem; a kárhozott mindig maga előtt látja örök kárhozatának írott ítéletét és így szól: Tehát ez a kín, melyet most szenvedek, ez a tűz, ez a szomorúság, ez a jajveszékelés nem fog megszűnni soha? Soha! És mennyi ideig tart? Mindig, mindig. Ó soha! Ó mindig! Ó örökkévalóság! Ó pokol! Hogy lehet az, hogy az emberek hisznek benned és mégis vétkeznek és bűnben folytatják életüket?
2. Testvérem, figyelj s vedd fontolóra, hogy a pokol a te számodra is van, ha vétkezel. Már ég lábaid alatt ez a borzalmas kemence s ebben az órában is, mikor ezt olvasod, hány lélek zuhan bele! Vedd fontolóra, hogy ha egyszer te oda jutottál, nem lesz többé számodra menekülés. És ha talán már megérdemelted volna egy párszor a poklot, adj hálát Istennek, hogy nem taszított oda; és siess jóvátenni, amennyire csak tudod: sirasd meg vétkeidet, ragadd meg azokat az eszközöket, melyekkel üdvösségedet biztosíthatod: gyónj gyakran, olvasd naponként ezt vagy azt a lelki könyvet, böjtölj, állj ellen a kísértéseknek, gyakran hívd segítségül Jézust és Máriát, kerüld a bűn alkalmait. És ha Isten arra serkentene, hogy hagyd el a világot, tedd meg, tedd meg; mert hiszen kevés, sőt semmi mindaz, amit azért teszünk, hogy az örökkévaló szenvedésektől megszabaduljunk. Nincs túlságos biztonság ott, mondja Szent Bernát, ahol az örökkévalóság forog veszedelemben. Nem lehetünk elég óvatosak arra nézve, hogy az örökkévalóságban biztosítsuk magunkat. Nézd, hány remete vonult vissza barlangokba, pusztákba, hogy a poklot elkerülje. És te mit csinálsz, miután annyiszor megérdemelted már a poklot? Mit csinálsz? Mit csinálsz? Vigyázz, mert elkárhozol. Add át magadat az Istennek és mondd neki: Íme, Uram, meg akarom tenni mindazt, amit tőlem kívánsz. Mária, segíts!