I.
Uram, bizony még nagyobb kegyelemre van szükségem, hogy eljussak odáig, ahol már sem ember sem egyéb teremtmény akadályt nem vethet elém.
Mert amíg bármi is tartóztat, hozzád szabadon nem szárnyalhatok.
Szabadon akart szárnyat bontani, aki azt mondta: Ki ad nekem szárnyat, mint a galambnak, hogy elröpüljek és nyugovást találjak.
Mi háborítatlanabb a tiszta szándéknál, és mi szabadabb annál, aki semmi után nem vágyakozik a földön.
Az a dolgunk hát, hogy túlemelkedjünk minden teremtményen, és önmagunktól is tökéletesen elszakadjunk, aztán megálljunk elragadtatott lélekkel és meglássuk végre, hogy te mindenek teremtője vagy, és semmi sem fogható tehozzád.
Amíg valaki minden teremtménytől szabaddá nem teszi magát, nem tud akadály nélkül Istenhez törekedni.
Azért olyan kevés az elmélkedésben otthonos ember, mert kevesen tudnak a múlandóktól, a teremtményektől teljesen elszakadni.
Nagy kegyelem szükséges ehhez, hogy az fölemelje, és önmaga meghaladására képessé tegye a lelket.
S ha az ember lélekben föl nem emelkedik és minden teremtménytől elszakadva Istennel egészen nem egyesül, bármit tud, bármi kincse van, nem sokra megy vele.
Sokáig kicsiny marad, és földre tapodtatik, aki az egy végtelen örök jón kívül valamit nagyra becsül.
Ami nem Isten, az semmi, és semminek kell tartani.
Nagy különbség van a kegyelemtől megvilágosított, imádságos lelkű ember bölcsessége meg a tanult és szorgalmas deák tudománya közt.
Sokkal nemesebb az a tudás, amelyik onnan fölülről Isten kegyelméből való, annál, amelyet az emberi ész erőfeszítésével lehet megszerezni.
II.
Sokan vannak, akik szeretnének az elmélkedő életben otthonosak lenni, de nem igyekeznek gyakorolni, ami ahhoz szükséges.
Nagy buktató, hogy megállnak a jeleknél és az érzékelhetőnél, nem jutnak el a teljes önmegtagadásig.
Nem tudom, mi dolog ez, mely lélek vezet minket és mit is akarunk tulajdonképpen, mi, akik lelki emberek hírében állunk, hogy akkora fáradsággal s még nagyobb törődéssel keressük a múlandó és semmitérő dolgokat, belső ügyeinkről pedig alig gondolkodunk, s akkor sem egészen összeszedetten.
Jaj bizony, alighogy egy kissé összeszedjük magunkat, máris kifelé figyelünk, cselekedeteinket kemény számvetéssel latra nem vetjük.
Nem ügyelünk rá, merre irányulnak vágyaink, nem siratjuk, mily mocskosak vagyunk.
Bizony, minden test rossz útra tért, azért támadt a vízözön.
Mivel tehát nagyon megromlott szívünk vágyakozása, abból szükségszerűen következik, hogy a belső erő ellankadásának jeleként cselekedeteink is megromlottak, hiszen azokra vágyaink indítanak.
Tiszta szívből származik a jó élet gyümölcse.
Azt tudakoljuk, ki mit tett, de azt már nem mérlegeljük olyan szorgalmasan, milyen lélektől vezetve tette.
Tudni akarjuk, erős-e, gazdag-e, szép-e, ügyes-e, tud-e írni, énekelni, jó munkás ember-e; arról semmit sem szólunk, hogy lélekben szegény-e, türelmes, szelíd, imádságos lelkű, belső életet élő ember-e.
A természet az ember külső teljesítményeire épít, a kegyelem a belső emberhez fordul.
Az gyakran csalódik, ez Istenben reménykedik, hogy meg ne tévedjen.