A szentlecke után a püspök leül székére, mire a főesperes a felszentelendőket előhíva a püspökhöz ezeket a szavakat intézi: „Főtisztelendő Atya! A Katolikus Egyház kívánja, hogy a jelenlevő alszerpapokat a szerpapság terhének viselésére szenteljétek fel!”
„Tudod-e, hogy méltók?” kérdi erre a püspök.
É a főesperes: „Amennyiben az emberi gyarlóság engedi, tudom is, bizonyítom is, hogy ők méltók e hivatal terhének viselésére”. Erre a püspök egy Deo gratias-szal! (Hála Istennek!) felel. Majd a papsághoz és néphez fordul s felszólítja őket, hogy amennyiben a felszentelendők ellen kifogásuk volna, adják elő.
Kis vártat múlva a püspök intelmet intéz a felszentelendőkhöz a felveendő rend kötelességeiről, amelyek nevezetesen az oltárnál való szolgálat, a keresztelés és a prédikálás. Inti egyben őket, hogy mint az Úr testének s vérének kiszolgáltatói, Szent István első vértanú példája szerint minden testi kicsapongástól tartózkodjanak, s az evangéliumot, amelyet hirdetnek, saját eleven példájukkal magyarázzák.
Ezután a felszentelendők arcra borulnak, a püspök fején a süveggel letérdel az oltár lépcsőjén s elimádkozzák vagy éneklik a mindenszentek litániáját egészen úgy, miként ez az alszerpapi rend feladásánál történt. A püspök most is megadja a háromszoros ünnepélyes áldást. A felszentelendők pedig közben megújítják a fogadalmat, amelyet Istennek tettek, hogy meghalva a világnak, egészen az ő szolgálatára szentelik magukat.
A litánia végeztével felemelkednek, de még térdeiken állva maradnak. A püspök most fején süveggel s székében ülve a papságot s népet közös imára szólítja fel, hogy Isten segítségével a felszentelendők a levitarend áldásában fényeskedjenek és lelkiségüket ragyogtatva világoskodjanak.
A püspök erre felkel s hosszabb ünnepélyes bevezetés után prefációba kezd, amelynek keretében megtörténik a szentség kiszolgálása. A püspök ugyanis mintegy félbeszakítva a prefációt, mindenegyes felszentelendőnek fejére ráteszi jobbját e szavak kíséretében: „Vedd a Szentlelket erősségül, hogy ellenállhass az ördögnek és az ő kísértéseinek az Úr nevében”. Majd oly hangon, mint előbb, jobbját állandóan kiterjesztve tartva folytatja a prefációt. Esedezik megható szépen, hogy öntse ki Isten a szerpapokra az ő Szentlelkét. Kegyelme ajándékaival erősítse meg őket szolgálatuk teljesítésében. Bővelkedjenek minden erényben, legyenek szerények, szemérmesek, feddhetetlenek, hogy a hívek az ő jámbor viselkedésük utánzására gyulladjanak, ők pedig a lelkiismeret jó tanúsága mellett Krisztusban állhatatosak maradjanak s méltók legyenek az egyházi szolgálat alantibb fokáról magasabbra szállni.
Erre a püspök felvett rendjük jeléül az új szerpapokra adja megfelelő intelemmel a stólát, hivataluk ékességét, amelyet a balvállukon s jobbkarjuk alatt összekötve viselnek. Aztán rájuk adja a dalmatikát, mint rendjük sajátos díszköntösét. Végre kezükbe adja a misekönyvet felhatalmazva őket a szent evangélium olvasására a templomban, az élőkért s holtakért.
Utoljára még két imát mond felettük a püspök, kérve Istent, küldje reájuk Szentlelke áldását, hogy mások előtt jó példájukkal tündökölhessenek, az apostolok által választott első diákonok hivatalára méltók legyenek, s az ehhez megkívánt erények gyakorlata által neki tessenek.
Az új szerpapok helyükre mennek, egy azonban közülük olvassa a mise evangéliumát.
A felajánláskor, a Pax-nál, áldozáskor és a szentmise végén minden úgy történik, ahogy az alszerpapság feladásánál.