Az olvasók rendje az ősi Egyházban nagy becsben állott. Már Szent Jusztin vértanú s Tertullián a második században emlegetik. És midőn Szent Cyprián Aurelius és Celerinus ifjakat hősi hitvallásuk elismeréséül lektoroknak (olvasóknak) szentelte, ezt mindenki nagy kitüntetésnek s jutalomnak tekintette.
Az ajtónállók szentelése után a püspök ismét az oltár közepe előtt foglal helyet s süveggel fején előadja a felveendő olvasósággal járó jogokat s kötelmeket. Az olvasónak ugyanis a templomban nyilvánosan Szentírást kell olvasnia, leckét énekelnie, kenyeret s új gyümölcsöket áldania. Figyelmezteti a szentelendőket, hogy az olvasási emelvényről, érthetően s épületesen végezzék, s amit olvasnak, azt higgyék s meg is cselekedjék, hogy így a hallgatóságot példával is oktassák. Mindennek jelképéül átadja nekik érintésre a leckéket tartalmazó, avagy a misekönyvet ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és legyetek az Isten igéjének olvasói, amely hivatalt, ha híven s hasznosan teljesítitek, részetek lesz azokkal, akik az isteni igét kezdet óta jól kezelték”.
Hogy a szent iratok, főleg a vasárnapi szent evangélium épületes s érthető felolvasása s a jó példaadás a papra nézve napjainkban is mekkora gyakorlati jelentőséggel bír, bővebben kifejtenünk felesleges.