PÜNKÖSD UTÁNI 27.VASÁRNAP
Az egyházi év utolsó vasárnapja elénk tárja a világ utolsó napját, mikor eljön az Úr a világot lángokban ítélni. Engedjük, hogy ennek a napnak komolysága lelkünk mélyéig átjárjon minket.
Az üdvösség egy esztendeje elmúlt: vajon maradt-e nyoma lelkünkben? Felhasználtuk-e azt a sok kegyelmet, melyet a liturgia által nyújtott számunkra az Egyház. Kérjünk bocsánatot a mulasztásért és tegyünk erős fogadást, hogy a következő liturgikus évben még jobban együtt imádkozunk a liturgiában értünk imádkozó Egyházzal és még jobban vele együtt élünk.
– A szentleckében a hálára és az imádságra int minket Szent Pál. Adjunk hálát Istennek azért a sok kegyelemért, amellyel az elmúlt liturgikus évben gazdagított és imádsággal készüljünk az új liturgikus év küzdelmeire.
Az utolsó ítélet harsonája riad fel a mai evangéliumban. Hogy milyen lesz számunkra ez az ítélet, azt a földi életünk dönti el. Azért hallgassunk Üdvözítőnk kettős tanítására. Először is ne engedjük magunkat félrevezetni, mert hamis próféták már most is járnak közöttünk. Azután vigyázzunk, hogy mindig készen álljunk, mert nem ismerjük sem a napot, sem az órát, mely elhív a számadásra.
Oratio: Ébreszd fel, kérünk, Urunk, híveid akaratát, hogy az isteni áldozat gyümölcse után egyre buzgóbban törekedve, jóságodtól egyre nagyobb segítséget nyerjenek.
__________________
Keresztes Szent János hitvalló és egyháztanító
„Ahhoz, hogy a mennyei bölcsességre eljuss, és boldog légy, a tudományod nem segít semmit, mert ahhoz ártatlan gyermekké kell válnod.”
Aki szorosan az Üdvözítő nyomán jár, annak ki kell üríteni az ő kelyhét fenékig, egészen a lélek sötét éjszakájáig, mikor már csak egy szava van az űzött-gyötört léleknek: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!”
Keresztes Szent Jánost a szerzetestörténet úgy ismeri, mint Avilai Szent Teréznek hűséges munkatársát Kármel rendjének megújításában. Szent Teréz mellett a misztikus magasságba törő lelki életnek legavatottabb mestere, sőt egyházdoktora (1926). Több művet írt, melyekből élettörténetét is megismerhetjük.
A misztikus magaslatra följutott lélek semmit nem gondol, nem akar, nem szeret, csak Istent, kit nem a hit távlatában sejt, hanem lelkében közvetlenül jelenlevőnek tud és érez. Ennek az Isten-szövetségnek áldásait ecseteli János az „Élő szeretetláng” c. munkájában.
Az Istennel való misztikus egyesülés magaslatára két út visz.
Az egyiken az ember maga törtet előre, természetesen a kegyelem segítségével: igyekszik lelkét következetesen megtisztítani a teremtményekhez való minden ragaszkodástól.
Erről tanít a „Kármel-hegy útja”.
A másik úton Isten maga viszi az embert: szenvedéseken, lelki szárazságon, nagy szellemi sötétségeken keresztül.
Erről szól „A lélek sötét éjjele”.
Ezek a munkák, melyeket Ernő kármelita atya magyarra fordított, azért olyan értékesek és hatásosak, mert bennük Szent János voltaképpen csak a maga életét írja le: miként igyekezett fölfelé a Kármel útján az élő Szeretetláng közvetlen közelébe, és miként vezette el ide Isten a lelki sötétségnek döbbenetes, rettenetes éjszakáján át.
János apja, Yepes Gonzáló nemes, gazdag kereskedő család tagja volt Toledóban. Mint fiatalember üzleti ügyekben többször megfordult Hontiverosban, Avila (Szent Terézia szülővárosa) közelében egy jámbor özvegynél. Megtetszett neki ennek erényes, ügyes, szemrevaló szobalánya, Alvarez Katalin, szegény árva. El is vette feleségül, hozzátartozói ellenkezése dacára.
A büszke patrícius család kitagadta, mert ilyen, rangjához nem illő házasságot kötött. Gonzáló azonban Isten akaratában való rendületlen megnyugvással tűrte a szeretetlen kitagadást, megtanulta a selyemtakács mesterséget és megtelepedett Hontiveros-ban.
Itt három fia született. Kettő maradt életben: János és bátyja Ferenc (szegény napszámos maradt, de szentül élt). A gyerekek még egészen kicsinyek voltak, mikor Gonzáló meghalt. Hogy Katalin, mint a bibliai erős asszony (Példabeszédek 31), egyszerű származása dacára is milyen lélek volt, annak bizonyossága, hogy Szent Terézia bizalmas barátságába fogadta.
A maga két kezével keresett fiaira, és hogy erre jobb alkalma legyen, a kis faluból a közeli városba, Medina del Campóba költözött. Itt János már mint kis gyerek megmutatta, milyen lélek lakozik benne. A szentnek egyik fő vonása, a szűzi tisztaságnak szenvedélyes szeretete, melyet élete folyamán soha semmiféle bűn nem homályosított el, már ekkor megható módon nyilvánult meg. Pajtásaival egy tócsa partján pigézett. Amint egyszer jobban előrenyúlt, hogy a vízbe dobott pigéjét megfogja, beleesett a mocsaras vízbe. Társai természetesen ijedtükben elszaladtak és ő fuldokolt.
Akkor megjelent előtte egy ragyogón tiszta, szép nő (akkor még nem tudta, hogy az Szűz Mária), aki később annyiszor meglátogatta szorongatottságában. Feléje nyújtotta jobbját és biztatta: fogja meg, ő majd kihúzza. A kis gyerek azonban átallotta bepiszkítani azt a ragyogó tiszta kezet, és visszahúzta a maga sáros kezét. Ez megismétlődött néhányszor, kész lett volna inkább megfulladni, mint bepiszkítani azt a tiszta kezet.
Így tett élete egész folyamán. Sohasem nézte, mi jó neki. Előbbre való volt neki a más érdeke. Egy arra vetődő munkás szabadította ki.
Akkor már látható volt életének egy másik nagy vonása, az önsanyargatás szenvedélyes szeretete. Anyja rajtakapta, amint ágyába venyigét rakott és arra feküdt. Az Isten akaratában való megnyugvás édesapjától eredő öröksége volt, de a szegénységet, nélkülözést könnyen, bízó gyermeki hittel viselni – erre meg édesanyja tanította, de nyilvánvalóvá vált egy fogyatékossága is, nagy ügyetlensége.
Anyja a nagy szegénységben természetesen azt akarta, hogy fiai is szokjanak hozzá megélni a maguk keze munkájából. Jánost ácsnak taníttatta. Megvolt benne az igyekezet, de nem volt sikeres, ahogy a szabóság, festő és szobrász szakmákban sem.
Tanulni lett volna kedve, és tehetsége is, de szegénységéből nem tellett más, mint hogy szegény gyerekek számára alapított intézetbe került, ahol a betű- és számvetés elemeire tanították és a keresztény életben gyakoroltatták a kisfiúkat. Itt módja volt Jánosnak sokat ministrálni. Semmit sem szeretett annyira.
Olyan összeszedettséggel és áhítattal csinálta, hogy föltűnt a templomjáróknak. Többek közt egy Alvarez Alonzo nevű úrnak nyerte meg tetszését és bizalmát, hogy a kórházában alkalmazta betegápolónak, közben meg magánúton tovább tanulhatott.
János ekkor 13 éves volt. Nappal betegeit gondozta olyan gyöngédséggel és odaadással, hogy csakhamar a kórház angyala lett. Éjjel pedig tanult és imádkozott. Ami kevés időt szánt az alvásnak, azt sem engedte veszendőbe az önmegtagadás számára: most is rőzsét rakott derékaljnak, azon aludt. A virrasztás és böjt mindennapos társai voltak. Ilyen körülmények közt jókor megérlelődött elhatározása: szerzetessé lesz.
Jótevője világi papnak szánta, idővel az ő kórházának igazgatója és papja lehetne. A jezsuiták is szívesen látták volna szerzetükben. Megengedték a pénztelen fiúnak, hogy ellátogasson iskolájukba és itt hamar kitűnt, milyen fényes tehetsége van a tudományokra. János azonban már akkor annyira az imádság embere volt, hogy melléktekintet nélkül Isten akaratát nyomozta. Ez őt a kármelitákhoz hívta, kik csak nemrég nyitottak házat Medinában. Be is lépett 21 éves korában (1563).
Abban az időben a spanyol kármeliták – férfi és nő ágon egyaránt – egy pápailag jóváhagyott enyhébb szabály szerint éltek. A régi szigorú vezeklő és imádságos szellemből nem sok maradt. János élt a káptalani rendelkezések nyújtotta lehetőséggel és elöljárói engedelmével az eredeti szigorú szabályt követte: míg társai húst ettek, ő beérte kis levessel meg főzelékkel. Nyolc hónapig böjtölt, szigorú szilenciumot tartott, szívesen végezte a legalacsonyabb dolgokat is, nem henyélt, a pihenés idejében feszületeket és vezeklőostorokat készített.
Egy év múlva fogadalmat tett, és elöljárói magasabb tanulmányokra Salamancába küldték. Itt, a világnak akkor legkiválóbb egyetemén három év alatt alapos képzettséget szerzett a hittudományban és bölcseletben. Papszentelése után 1567-ben Medinában mutatta be első szentmiséjét. Istentől titkos biztosítást kapott: „Mindent megadok neked, amit kérsz”.
Kettőzött buzgósággal vetette magát a szigorú szerzetesi életbe. Lakásként a kolostor legkényelmetlenebb szobáját választotta, közvetlenül a tető alatt, hol sokat szenvedhetett hidegtől, melegtől. Olyan sötét volt, hogy ha olvasni akart, néhány fedőpalát ki kellett emelnie. De a kis résen át a tabernákulumra láthatott. Ágya három deszka volt, vánkosa egy kivájt tuskó. Bútora egy breviárium meg a Szentírás.
Amikor lelkére ránehezedett rendjének állapota, akkor vezette Isten az útjába Szent Terézt (október 15.), aki már régebben megkezdte a kármelita apácák reformját, és engedélyt kapott két reformált férfikolostor alapítására is. Éppen alkalmas embereket keresett erre.
Éles szeme Jánosban nyomban fölismerte a Gondviselés emberét, egy-kettőre meggyőzte őt és társát, Antal atyát, hogy az eredeti Kármelben is megtalálják azt, amit Kartúziában készültek keresni.
Szent Teréz rendkívül tisztelte és anyailag szerette Jánost. A két szerzetes Medina közelében Durvelo falucskában hihetetlenül szegényen és keményen kezdte egy kis viskóban. A leghidegebb télben is mezítláb jártak, többször éhesen egész napestig. Terézia ezt a túlzó szigorúságot bölcsen mérsékelte, és János csakhamar magáévá tette szellemét: mint elöljáró másoktól sohasem kívánta azt a szigorúságot, amit önmagával szemben gyakorolt.
Mikor fölvette az eredeti szabály szerinti sarutlan kármeliták ruháját, elhagyta eddigi szerzetes nevét (Szent Mátyás-t), és újat vett föl: Keresztes, Keresztről nevezett.
A sarutlan kolostorok egymásután nyíltak és népesedtek, János, mint perjel biztosíthatta az egészséges új szellemet. Mikor Teréziát megbízták az avilai Megtestesülés-kolostor vezetésével, csak úgy vállalkozott, ha a lelki vezetést sarutlan atyára bízzák.
Így került János is Avilába. Az az öt esztendő, amit itt töltött mint lelkiatya, a békés építésnek és épülésnek áldott ideje volt. A Megtestesülés-zárda a szerzetesi fegyelem mintája lett, János az imádságos élet legmagasabb magaslataira jutott.
Elragadtatások, belső szózatok, sőt lebegések és ragyogások nála napirenden voltak. A nép szentnek tisztelte és törte magát vezetéséért és tanácsáért. Azonban közben mások már ácsolták keresztjét.
A sarus kármeliták nagyon fölbőszültek a reform ellen, és mikor folytonos mesterkedésükkel befolyásos egyházi embereket is megnyertek, akcióba léptek. Terézt letiltották a reformról és internálták.
Jánosra keményebb sors várt. 1577. december 4-én éjszaka fegyveres zsoldosok odalopóztak a házikó elé, ahol János egy laikus testvérrel lakott, föltörték az ajtót és Jánost bilincsekbe verten az „enyhe szabályokkal élő” kármeliták kolostorába vitték. Itt kemény megvesszőzés várta, aztán bezárták. Másnap mégis talált alkalmat hazaszaladni, és megsemmisíteni írásait.
Utána önként jelentkezett. Újra megvesszőzték, és mert féltek az avilai nép zendülésétől, titkon Toledóba vitték. Itt egy sötét kamrába csukták, mely csak fölülről kapott kis világosságot a szomszéd szobából. Ha breviáriumozni (zsolozsma, az Egyház hivatalos imádsága) akart, padon kellett állnia. Itt teljes piszokban hagyták, alsóruhát nem adtak neki a fogság egész nyolc hónapja alatt, száraz hulladék kenyéren és vízen tartották.
Eleinte minden este, később hetenként kétszer a gyülekezet előtt megkorbácsolták, majdnem naponként megjelentek a szomszédos szobában, és hangosan szidalmazták, szapulták, rágalmazták, gyalázták füle hallatára a sarutlanokat, főként Teréziát.
Mindezzel puhítani akarták: hagyja ott a sarutlanokat, és vonja vissza a reformot. Ő azonban hajthatatlan maradt. A szenvedéseket készséggel, sőt örömmel viselte, hisz a szenvedő Üdvözítőhöz hozták közelebb. Azonban, aki szorosan az Üdvözítő nyomán jár, annak ki kell üríteni az ő kelyhét fenékig, egészen a lélek sötét éjszakájáig, mikor már csak egy szava van az űzött-gyötört léleknek: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!”
Marcangoló kétségek szállták meg, de állhatatos maradt. Isten megjutalmazta állhatatosságát. Visszaadta neki a belső vigasztalások kegyelmét, sőt egy fölséges költeményt sugalmazott neki, a „Szellemi páros ének”-et, melyhez később nagyszerű magyarázatot írt, úgyhogy ez lett egész misztikájának mesteri egybefoglalása. De visszanyerte akaratának rugalmasságát is.
Nagyboldogasszony előestéjén kérte a perjelt, engedje misézni másnap – egész fogsága alatt az erről való lemondás volt számára a legfájdalmasabb áldozat. A perjel kijelentette, hogy ebben az életben már nem misézik.
Ezzel betelt a mérték. János számára elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ő Nagyboldogasszonykor ne misézhessen. Ráeszmélt, hogy a börtönével szomszédos szoba, hová az őrző laikus fráter néha titkon kiengedte levegőzni, a folyosóra nyílik, annak ablaka meg a kertre. Szálakra tépte hát durva takaróját, kötelet kötött és azon leereszkedett. A kötél rövidnek bizonyult, jó néhány métert esett egy kőrakásra, de nem történt baja. Átjutott a kert magas kőfalán is, és csodálatos világosság elvezette a teljesen ismeretlen városban egyenesen a sarutlan kármelita apácákhoz.
Ezek a csakhamar megjelenő üldözők elől a klauzúrába (szerzetesházaknak a külső világtól elzárt része) rejtették azon a jogos címen, hogy ott súlyos beteg apácát gyóntat. Másnap reggel egy ismerős kanonok zárt kocsin elvitte Almodovarba, ahol éppen együtt volt a sarutlanok káptalanja. Hogy az üldözők köréből egyszer s mindenkorra eltávolítsák, Andalúziába küldték.
Több, mint tíz éven keresztül működött itt mint perjel (szerzetesi elöljáró), provinciális (tartományfőnök), alapított több házat, írta nagyszerű műveit és fáradhatatlanul terjesztette Kármel szellemét.
Mégis megadatott neki, amiért imádkozott: megvetetten és ismeretlenül halhatott meg. Keresztútjának utolsó állomásához ért. A sarutlan kármeliták között is irányváltozás történt. A kormányzat olyan ember kezébe került, aki Szent János szellemét, a szigorú vezeklés, imádság, elvonultság szellemét nem helyeselte (Grácián).
Neki és híveinek János szálka volt a szemében. Megfosztották elöljáróságától, rágalmakat gyűjtöttek ellene, sőt ki akarták túrni a szerzetből. A hegyek közé, magános kolostorba küldték, itt megbetegedett.
Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához.
A keresztjét úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját.
Röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Ez a Szeplőtelen Fogantatás oktáváján, éjfélkor történt (azaz december 16-án), s miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János fölujjongott, hogy az égbe mehet és ott énekli tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt a földön.
1591. december 13-án, pénteki napon délben megmondta, hogy a szombati matutinumot (a papi imádságnak reggel, vagy megelőző este elmondandó része) már Szűz Máriával együtt a mennyben mondja.
Megáldotta testvéreit, fölvette az utolsó kenetet, fölolvastatta magának legkedvesebb szentírási könyvét, az Énekek énekét.
Amikor harangoztak a matutinumra, fénygömb világította meg János celláját, a szent arca szeráfi fényben ragyogott föl, és ő ezt mondta:
„Megyek a Mennyországba elmondani a matutinumot”. Majd ajkához szorította feszületét és e szavakkal: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet”, csöndesen meghalt.
Úgy élt, és indult el ebből az életből, ahogy énekelt. Énekeit azok az erős és optimista lelkek öröklik, akik bármilyen területen – szeretetből – a szabadságért küzdenek.
Halála után csodálatosan megszépült. A nép szentnek tartotta, és a rengeteg csoda történt sírjánál (Segoviában).
1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re. 1969-ben áthelyezték december 14-re.
XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítóvá nyilvánította.
A nagy spanyol misztikus életéről, aki „nem rózsalugasban, hanem sötét és tövises úton át akart a tökéletességre jutni”, elsősorban a tulajdon művei tudósítanak.
„…Már egészen kis korában különleges módon tapasztalta, hogy Isten ajándékaként a Szűzanya rendkívüli oltalma alatt áll. Kétszer is megtörtént, hogy játék közben vízbe esett, és a Szűzanya, amikor hozzá fohászkodott, eljött és kimentette. Ugyanígy csodálatos módon menekült meg, amikor fiatal klerikus korában egyszer fal omlott rá.
Miután Szent Teréziával találkozott, kigyulladt szívében a vágy, hogy helyreállítsa az ősi, kármelita szigort. Durvelo kármelita kolostorában előbb önmaga, majd két társa számára olyan cellát alakított ki, amelyben rendesen felállni vagy kinyújtózni sem lehetett. Fejpárnájuk egy kő, takarójuk széna volt. Istenben elmerülten járták a vidéket, hogy az evangéliumot hirdessék a szegényeknek. Nem koldultak, s énekelve a legnagyobb éhezést is elviselték, és ha valamit kaptak, azonnal továbbajándékozták a rászorulóknak.
Amikor János már rendi elöljáró volt, egy tudós férfi lépett be a rendbe. Meglátta a kolostori könyvtárat, s lekicsinylően nyilatkozott annak szegényességéről. János elvette a tudós férfi személyes tulajdonát képező könyveit, és a kezébe adott egy katekizmust ezekkel a szavakkal: „Ahhoz, hogy a mennyei bölcsességre eljuss, és boldog légy, a tudományod nem segít semmit, mert ahhoz ártatlan gyermekké kell válnod.”
Csak az Isten iránti szerelem hevítette és a lelkek megszentelésével törődött, mégis tragikus módon belebonyolódott abba a harcba, amely a kármelita férfirend sarus és sarutlan irányzata között robbant ki. A toledói sarus kármeliták – akik az idők folyamán fellazult fegyelemhez szoktak – hat hónapra elzárták egy sötét és levegőtlen cellába. Senki sem látogathatta, a fehérneműjét nem váltották, a férgek iszonyatosan kínozták, s emellett mint lázadót és árulót állandóan bántalmazták. Éheztették, a szó szoros értelmében lábbal tiporták testét-lelkét, és hetenként kétszer az egész konvent színe előtt megvesszőzték. A végén már közel állt a halálhoz, de a kínzásoknál rosszabb volt számára az, hogy az Istentől való elhagyatottság éjszakájában élt, s úgy érezte magát, mint akit elnyelt a cethal.
Egy napon azonban a kegyelem megvilágosította és erőt adott számára. Akkor csíkokra tépte a takaróját és az ingét, kötelet font, s a tetőn át megszökött. A kötél azonban rövid volt, s bár halálosan ki volt merülve, egy vakmerő ugrással sikerült a városfalra vetnie magát. Szökése csodálatos módon sikerült, de a nyomorúsága ezzel még nem ért véget. A kínzásoktól és éhségtől elgyötört Jánosnak hallania kellett a sarus rend atyáitól a szemrehányást, hogy megszökött a kereszt elől, nem volt állhatatos, és bizonyára Teréz anya is szökevénynek fogja tekinteni. Isten azonban melléje állt, és nyomorúságát örömre fordította.
Belső szabadsága lehetővé tette, hogy állandó szemlélődésben éljen, ugyanakkor gyakorlati feladatokat is megoldjon. Mint prior, rektor és provinciális végezte napi munkáját, s közben gyakran elragadtatásba esett. Egyszer a kvadrum falán véresre verte az öklét: a falat ütötte, hogy ellen tudjon állni az elragadtatásnak, mert egy látogatóval kellett tárgyalnia. Máskor egy segovai ember arra figyelt föl, hogy különös világosság árad a szent gyóntatószékéből. Mikor megkérdezte, hogy mi ez, János így válaszolt neki: „Hallgass, te bolond, ne beszélj róla!” 1572-ben pedig, amikor egy alkalommal Szent Terézzel a Szentháromságról beszélgettek, olyan erejű elragadtatásban volt része, hogy a szék, amelyben megkapaszkodott, vele együtt a magasba emelkedett.
János Segoviában az egyik falra elhelyezett egy képet, amely a keresztet hordozó Krisztust ábrázolta. Egy nap megállt a kép előtt imádkozni, s akkor ezeket a szavakat hallotta Krisztus ajkáról: „János testvér, kérj tőlem, amit csak akarsz. A szolgálatért, amelyet nekem tettél, teljesítem kérésedet.” A szent így válaszolt: „Uram, azt szeretném, ha fáradozásokat adnál nekem, melyeket érted viselhetnék, és azt, hogy kevésre becsüljenek és semmibe vegyenek.”
Mivel rendi neve a Keresztről nevezett János volt, mindig az elnyomottak pártjára állt. Többek között ezért szállt szembe páter Doriával – aki mint a sarutlan kármeliták általános vikáriusa, nagy hatalmú ember volt –, és védelmébe vette azokat az apácákat, akikre a vikárius megharagudott. Egy másik esetben szót emelt pater Grácián mellett. Grácián nagyon sok fájdalmat okozott Jánosnak, de amikor a már említett vikárius haragja lesújtott rá, János olyan merész hangú levelet írt Madridba a királyhoz, hogy a titkár, aki leírta, elborzadt tőle.
Az általános káptalanon János harcba szállt a szeretethez való jogának megvédéséért. A többiek azonban magára hagyták, sőt alkalmatlannak nyilvánították minden hivatal betöltésére.
Mikor azonban megformulázták az ítéletet, ellenfelei is visszariadtak az igazságtalanságtól. Ezért megkönnyebbülten lélegeztek föl, amikor János bejelentette, hogy elmegy Mexikóba azzal a tizenkét kármelita testvérrel, akik ott fognak kolostort alapítani. Úgy tűnt, hogy ezzel sikerül botrány nélkül eltávolítani Jánost a rend spanyol tartományából. Röviddel ezután János így írt az egyik testvérének:
„Páter György testvér! Nem jelent számomra semmit, hogy hivatal nélkül maradtam. Isten nagy irgalmasságot tanúsított irántam ezáltal!”
Még azt is meg kellett érnie, hogy kizárták a rendből, sőt fanatikus apácák tűzre vetették az írásait.
Élete utolsó napjairól életrajzírója a következőket jegyezte föl:
„1591 őszén János testvér orvosi kezelésre szorult. A térdében gyulladás támadt, amitől állandóan lázas volt. Baeza városába küldték, ahol rektorsága idején sok öröme telt a kollégiumban. Ő maga éppen ezért nem akart odamenni, hanem úgy döntött, hogy Ubedába megy, ahol a prior nem kedvelte őt. Megérkezése után hamarosan kiderült, hogy az ubedai szerzetesek becsülik és szeretik, és ez még inkább felbőszítette a priort. A testvéreknek megtiltotta, hogy látogassák a beteget, megvonta tőle a szeretet minden megnyilvánulását, s ha maga belépett hozzá, csak szidta és becsmérelte Jánost. Ő mindezt angyali türelemmel viselte, és amikor a halál közeledtét érezte, magához kérette a priort, bocsánatát és áldását kérte. És ekkor győzött: a prior sírva borult az ágya mellé, és úgy imádkozott a haldokló mellett….”
Ennek a szentnek, akinek az útja a sötétségből vezetett a világosság felé, a halála – illő módon – éjfélkor következett be. De ez az éjfél csodálatosan fényes volt: az egyik testvér látta, hogy a mennyezetről az ágy fejénél egy fényes gömb ereszkedik alá, majd végighalad a test fölött és megáll a lábánál. Húsz lángot látott, amelyek egyetlen fényességgé egyesültek. Ez a fénygömb annak a világosságnak volt a jele, amely minden döntését megvilágosította: annak az egyetlen igennek, amellyel Isten izzó szeretetére válaszolt.
Istenünk, te Keresztes Szent János hitvallót, áldozópapot és egyháztanítót a tökéletes önmegtagadás és a kereszt rendkívüli nagy szeretetére nevelted. Engedd, hogy kitartóan kövessük példáját, , őt követve örök dicsőséget nyerjünk, és eljussunk dicsőséged boldog szemlélésére az örökkévalóságban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen!