I.
Fiam, aki magát az engedelmesség alól ki akarja vonni, a kegyelemből vonja ki magát.
És aki saját tulajdon szerzésére törekszik, elveszti a közösben való részesedését.
Ha valaki örömest és önként nem veti alá magát elöljárójának, ez annak a jele, hogy az ő ösztönös természete nem engedelmeskedik tökéletesen neki, hanem gyakran csökönyösködik és zúgolódik.
Tanulj meg tehát elöljáródnak egy szóra engedelmeskedni, ha saját ösztönös természetedet igába óhajtod fogni.
Mert a külső ellenséget hamarabb meggyőzheted, ha a belső ember nem pusztult el benned.
Nincs a léleknek terhesebb és rosszabb ellensége, mint te magad lehetsz, ha egészen a lélek pártjára nem állsz.
Kell, hogy egészen-igazán vállald önmagad megvetését, ha a testtel és vérrel szemben boldogulni akarsz.
Azért vonakodol hát attól, hogy egészen mások akarata alá vesd magad, mert még mindig él benned a rendetlen önszeretet.
II.
De miért is volna nagy dolog az, ha te, aki por vagy és hamu, Istenért ember hatalma alá veted magad, mikor én, a mindenható és a legfölségesebb, aki mindent a semmiből teremtettem, érted alázatosan ember hatalma alá vetettem magamat, mindenkinél alávalóbb és kisebb lettem, hogy megalázkodásommal legyőzhesd kevélységedet.
Tanulj szót fogadni, por, tanulj megalázkodni, por és szemét, szokd meg, hogy mindenek lába alá való vagy.
Tanuld megtörni saját akaratodat és vállalni bármi alárendeltséget.
Gerjedj föl önmagad ellen, ne tűrd, hogy gőg pöffeszkedjék benned, hanem mutatkozzál olyan alacsonynak és csekélynek, hogy mindenki rajtad járhasson, és megtiporhasson, mint az utca sarát.
Mi panaszolni valód van, üreslelkű ember, ocsmány bűnös, te, mit hozhatsz föl védelmül, ha gyaláznak?
Hiszen hányszor megsértetted Istent, és a kárhozatot is hányszorosan megérdemelted!
De irgalmas szemmel pillantottam reád, mert drága volt lelked előttem, ismerd hát el szeretetemet, légy örökké hálás jótéteményeimért, hogy igaz engedelmességre és alázatosságra szert tehess, és türelemmel fogadd el azt is, ha megvetésben van részed.