Hogy az Üdvözítő Egyházában a hívektől megkülönböztetett, látható papságot akart létesíteni, amelyet csakis az erre választott s felszentelt egyének tölthetnek be, – egész eljárásával napnál fényesebben igazolta.
Előbb tanítványokat hív magához, mint Andrást, Jánost, Pétert, Fülöpöt s Nathánaelt, abból a célból, hogy később az emberi lelkek gondozását bízza reájuk: „Jöjjetek utánam – szól hozzájuk – és emberek halászaivá teszlek titeket”. (Mt 4,19)
Kevéssel utóbb egész éjszakán át folytatott buzgó ima után magához szólítva tanítványait, közülük tizenkettőt apostolainak nevez ki. Ezeket azután különös gonddal oktatja, parabolái értelmébe beavatja, majd szerteküldi őket Isten országának hirdetésére. Nyilván hangoztatja előttük: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek, hogy elmenvén gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon”. (Jn 15,16)
Lelki hivataluk betöltésére különös módon felavatja, felszenteli őket. Csakis nekik adja a hatalmat, a kenyeret s bort az ő testévé s vérévé változtatni: „Ezt cselekedjetek – úgymond – az én emlékezetemre”. (Lk 22,19)
Őreájuk lehelt csupán, kijelentvén: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik”. (Jn 20,22.23)
Az ő hatáskörükbe utalja a tanítást, az embereknek felvételét az Egyház kebelébe, ami a keresztség által történik – s az isteni törvények végrehajtását: „Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön – mondja feltámadása után a galileai hegyen köréje sereglő apostolainak. – Elmenvén tehát, tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén őket… tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek…” (Mt 28,18–20)
Hogy pedig itt nem átmenő intézkedésről, hanem örökre szóló alapításról van szó, világosan elárulja az apostolok eljárása, akik külső, látható jellel, vagyis kézfeltevéssel, mindenütt szent hivatásuk örököseiről gondoskodnak. Nincs kétség benne, hogy ezt csupán az Üdvözítő megbízásából s utasítása szerint tették s tehették.
Így Pál s Barnabás bejárva újból a városokat, amelyekben előbb az evangéliumot hirdették „nekik gyülekezetenkint egyházi szolgákat rendeltek”, (ApCsel 14,22), akiknek hivatása volt: „az anyaszentegyház kormányzása”, (ApCsel 20,28) „az Isten titkaival való sáfárkodás”, (1Kor 4,1) és „ajándékokat és áldozatokat mutatni be a bűnökért”. (Zsid 5,1)
Az apostolok legfőbb hatalmukat az általuk alapított egyházak felett olykor megbízottaik, mint Timotheus, Titus és Silás által gyakorolják, akik az egyházközségeket látogatják, törvényeket s ítéleteket hoznak s kézfeltétel által másokat szentelnek, hogy az apostolok halála után is fönnmaradjon a papság mindörökre.
A szentséget alkotó második elemet, a külső, látható jelet, az egyházirend feladásánál állandóan s következetesen szereplő kézfeltevésben találjuk meg.
Ez utóbbi által közlött, eszközölt kegyelemre pedig nyilván ráutal Szent Pál, midőn így ír Timotheushoz: „Intelek, hogy gerjeszd föl az Isten malasztját, mely benned vagyon az én kezeimnek rádtétele által”.” (2Tim 1,6)