A reformáció előtt úgyszólván az egész kereszténység az egyházirendet – és pedig annak katolikus értelmében – a hét szentség közé sorolta. Luther az első, aki annak szentségi jellegét tagadta. Melanchton e kérdésben tétovázik. Kálvin Krisztus megsértésének állította, ha valaki Krisztuson kívül még más papról beszél. A protestáns felfogás szerint tehát a „pap” nem egyéb, mint az eklézsia választottja, megbízottja az ige hirdetésére s a szentségek kiszolgáltatására. Papi jellege nincs, tehát laikus, s a laikus foglalkozásokhoz akadálytalanul visszatérhet.
A presbyteriánok és baptisták tagadják a püspök s pap közötti különbséget s azt tartják, hogy a presbyterek minden papi jelleg nélküli igehirdetők s a gyülekezetek vezetői.
Az anglikánok szerint papot ugyan csakis püspök szentelhet, de ezzel a ceremóniával kegyelmet nem közöl.
A liberálisok és modernisták azt hirdetik, hogy a hierarchia tisztán csak egyházi intézmény. A vénekből, „presbyterekből” alakult, akik a gyülekezetekben elnököltek. Később egyet közülük püspöki (felügyelői) címmel fejnek ismertek el, akinek feladata volt a presbytereket s híveket igazgatni.