I.
Miért keresel nyugodalmat, hiszen fáradozásra születtél.
Inkább a tűrésre rendezkedjél be, ne a vigasztalásra, a kereszthordozásra, ne az örömre.
A világ fiai közül is ki ne vállalná szívesen a vigasztalást meg a lélek vidámságát, ha mindig része lehetne benne?
Hiszen a lelki vigasztalás gyönyörűségesebb evilág minden gyönyörénél, minden testi élvezetnél.
Mert minden evilági öröm vagy csalóka, vagy rút.
Csak a lélek öröme jelent igaz és tisztességes vígságot, amit az erény ad, és Isten áraszt a tiszták szívébe.
De ezekkel az Istentől származó vigasztalásokkal senki sem bővelkedhetik kénye-kedve szerint, mert a kísértés ideje nem sokáig távozik.
Sok minden ellene van Isten kegyelmi látogatásának: a lélek hazug szabadsága és a túlságos önbizalom.
Isten jót tesz velünk, amikor vigasztalásának kegyelmében részesít, de mi rosszat teszünk, amikor nem tulajdonítunk mindent Istennek hálaadó imádságunkban.
Azért nincs is bennünk szabad folyása a kegyelem sok ajándékának, mert hálátlanok vagyunk a kegyelemosztó Isten iránt, és nem vezetünk vissza mindent a forráshoz, amelyből kibuggyant.
Mert aki hálás a kegyelemért, az mindig újabb kegyelemben részesül, de a fennhéjázótól elvétetik az, amit meg szokott kapni az alázatos.
Nem kívánok olyan vigasztalást, amely a töredelemben szegényebbé tenne.
Nem vágyódom a kinyilatkoztatott igazságoknak olyan átélésére, amelyből kevélység fakadna.
Mert nem minden szent, ami magasztos, nem mindig jó, ami jólesik, nem minden vágyunk tiszta, és nem föltétlenül kedves Isten előtt, ami nekünk kedvünkre van.
Örömmel fogadom azt a kegyelmet, amelynek segítségével mind alázatosabb és megilletődöttebb leszek, mind készebb arra, hogy önmagamból kilépjek.
II.
Aki jártas a kegyelem ajándékában, és megnevelődött az attól való megfosztatásnak ostorcsapásai alatt, az nem lesz oly vakmerő, hogy bármi jót magának tulajdonítson, hanem inkább szegénynek és csupasznak vallja önmagát.
Ismerd Istenének, ami az övé, s azt tulajdonítsd magadnak, ami a tiéd.
Vagyis adj hálát Istennek a kegyelemért, és csak magad vádold a bűneidért, gondold meg, hogy téged semmi meg nem illet, csak az értük járó büntetés.
Foglald el mindig az utolsó helyet, akkor neked adják a legelsőt, mert a magaslat meg nem áll anélkül, ami odalent van.
Isten azokat ismeri legnagyobb szenteknek, akik legkisebbek önmaguk szemében, s minél nagyobb dicsőség veszi őket körül, annál alázatosabbak.
Igazsággal, mennyei dicsőséggel sosem telnek el, akik kapva kapnak a csalóka dicsőségen.
A kevélyek teljesen alkalmatlanok arra, hogy Istenben alapot vessenek és megszilárduljanak.
Azok pedig, akik Istennek tulajdonítják mindazt a jót, amiben részük van, egymástól nem várnak dicséretet, hanem csak arra a dicsőségre törekszenek, amely Istentől való, és azon vannak, hogy bennük és minden szentben Isten dicsőüljön meg minden fölött, mindig csak erre törekszenek.
Légy hát hálás a legcsekélyebbért is, akkor méltó leszel arra, hogy többet kapjál.
Tekintsd a legkisebbet a legeslegnagyobbnak, s ami inkább megvetésre méltó, azt különleges ajándéknak.
Ha az ajándékozó méltóságát megfontolod, semmi adományát nem véled majd kicsinek, silánynak.
Mert nem kicsi az, amit a fölséges Isten ad.
Még ha büntetést, csapásokat mérne is reád, azt is hálával kell fogadnod, mert amit enged, hogy történjék velünk, mind üdvösségünkre fordítja.
Aki Isten kegyelmében meg akar maradni, legyen hálás a vett kegyelemért, türelmes a kegyelem megvonásakor.
Imádkozzék, hogy visszatérjen, óvatos és alázatos legyen, hogy el ne vesszen.