A pap külső tevékenysége

Nem szándékozunk e helyt a papok működését s érdemeit a tudományok s művészetek terén ismertetni: mert jóllehet e téren is nagyszerűeket alkottak,1 de nem mint papok tűntek ki. Itt csupán a szorosan papi tevékenységre mutatunk rá.

Szépen vázolja s mintegy összefoglalja ezt Vianney János, Ars szent plébánosa: „Ha nem volna, úgymond, Egyházirend, akkor nem volna Üdvözítőnk sem. Mert ki az, aki a lelkeket gondjaiba veszi, megtisztítja, midőn az életbe lépnek? Ki táplálja, erősíti azokat az élet vándorútján? Ki készíti elő az Isten elé lépésre, azáltal, hogy még egyszer tisztára mossa Krisztus vérével? Mit érne a ház telve arannyal, ha senki sem nyitná ki számunkra annak ajtaját? A pap kezében a kulcs a menny kincseihez: ő az ajtó őre, Isten kincstárosa, javainak intézője. Pap nélkül még az Úr Jézus szenvedései sem válnának hasznunkra. Nézzük csak a pogány népeket! Mit használt nekik, hogy Krisztus meghalt értük? Ó, addig nem lehet részük a megváltás áldásaiban, amíg nincsen papjuk, aki Krisztus vérét számukra kamatoztatja”.

A papot, mint a szentséges áldozat bemutatóját s a szentségek kiszolgáltatóját a szentségekről írt külön könyvecskéink mutatják be. Itt csak mint az isteni ige hirdetőjét emeljük ki. Az Üdvözítő egyenesen apostolainak s azok jogutódainak, a katolikus papságnak, mondja: „Ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5,14) Mély értelmű szavak! Az isteni világosság nem egyéb, mint a kegyelmi élet a lélekben. Ahol nincs megszentelő malaszt, ott sötétség van. A kegyelmi életet pedig a hit gyullasztja ki s fejleszti. „A hit pedig az Isten igéje által.” (Róm 10,17)

A katolikus pap a világ világossága; tehát prédikálnia kell az Isten igéjét. „A kötelesség kényszerít engem – mondja Szent Pál minden katolikus pap nevében – és jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem.” (1Kor 9,16)

Igen, a katolikus pap az isteni igét hirdeti és nem a világi bölcsesség üres, csillogó frázisait, nem szóvirágokat s mulattató meséket. Hirdeti a krisztusi tant teljes egészében. „Mind, amiket parancsoltam nektek.” (Mt 28,20) Így csupán csak a katolikus pap hirdeti azt.

És egyedül ő hirdeti azt joggal, hatalommal. Mert, mint Szent Pál mondja: „hogyan tanítanak, hacsak nem küldetnek?” (Róm 10,15) Ki küldötte, hatalmazta fel a protestáns „prédikátort” s „szuperintendenst” az ige hirdetésére? Egyetlen egy sem ment be közülük az ajtón a juhok aklába, hanem másunnan hágott be. (Vö. Jn 10,1)

Ellenben minden katolikus pap nyugodt s bátor öntudattal elmondhatja magáról: „Krisztus helyett járunk követségben, úgymint az Isten intvén általunk”. (2Kor 5,20) Mert az ő megbízatása, hatalma a püspök s Krisztus helytartója, a pápa útján csakugyan Istentől származik.

Azért a katolikus pap prédikál a szegénynek, mert „a szegényeknek az evangélium hirdettetik”. (Lk 7,22)

De prédikál a gazdagoknak, előkelőknek is, nem hízelegve bűneiknek, nem félve bosszújuktól.

Prédikál nemcsak a szószéken, hanem az iskolában, gyóntatószékben, betegágynál, sőt magánérintkezésben is; mindenütt, alkalmazkodva a körülményekhez, de következetes hűséggel.

És „az Isten beszéde eleven és hathatós, áthatóbb minden kétélű kardnál és beható az elme és lélek, az izek és velők eloszlásáig”. (Zsid 4,12) Bizonysága ennek szinte az egész egyháztörténelem. Csak egy két adatot! Regensburgi Berchtold híres ferences pap 40–50 ezernyi tömegnek szokott prédikálni Isten szabad ege alatt. Minő édes és isteni hatalomról tanúskodik ennek az 50 ezernyi tömegnek hangos zokogása, mellverése és megtérése! Kapisztrán Szent János, ugyancsak ferencrendű, a budai hegyoldalon prédikál és íme rettenthetetlen bátorság, elszántság járja át hallgatóit. Otthagyva övéiket, mennek kapával, kaszával Nándorfehérvár visszahódítására. Savonarola, domonkosrendű, az elvhajhászó, hiú firenziek fölött csattogtatja szavának lángostorát és a felbuzdult nép hatalmas máglyát rak elégetésre szánt ékszereiből.2

1 Lásd: Walter János dr.: Egyház és kultúra c. kitűnő könyvét.

2 Vö. P. König Kelemen o. f. m. „Küldj , Uram, munkásokat!”