„A pap is csak ember!” hangoztatják némelyek, hogy egyes ballépést védelmükbe vegyenek s az Egyháznak cölibátusra vonatkozó követelését helytelennek, sőt lehetetlennek tüntessék fel. Eszünkbe jut a következő kis eset. A világháborúban, illetőleg az abból eredő felfordulásban, szerencsétlen véget ért hatalmas orosz cár egy alkalommal keleti expedícióiról híres mágnásunkat, Zichy Jenő grófot vendégül látta. Bevezette a gyermekszobába is. És íme itt a világ sorsát intéző uralkodó lefekszik a földre s engedi, hogy kicsi gyermekei játszadozzanak vele, nyargaljanak rajta. „Mert az orosz cár is csak ember” jegyzé meg a jelenet egyik tanúja. A pap is csak ember. Minden fenséges méltósága s lelki hatalma mellett is csak ember. Legyen is ember; amennyiben megérti az embert, részvéttel, belátással s szeretettel karolja fel minden embertársát. De az emberi gyengeségek szempontjából valahogyan többnek kell lenni az embernél. Angyalnak kell lennie! Midőn a marabúk Afrikában meglátták a katolikus papokat s oldaluk mellől hiányzott az asszony, felkiáltottak: „Ezek angyalok!” De mikor a protestáns pásztorok is megérkeztek családostul, dajkástul, gyerekestül, azt mondották: „Ezek is csak emberek!” A katolikus pap tehát, bár természetére nézve ember, de arra hivatott, hogy megossza az angyalok sorsát, legyen az embereknek látható őrangyala. Az ezzel járó lemondásért, áldozatért majd kárpótolja őt a lelki vigasz, a lelki béke, a jövendő örök javak reménysége. Kárpótolja a leghűségesebb s legboldogítóbb isteni Szív bizalmas barátsága, gyengédsége, szerelme.