Kényszer-cölibátus?! Sokszor vádolják Egyházunkat napjainkban, nem ritkán még jóhiszemű katolikusok is, hogy papjait a cölibátus emberfeletti áldozatára kényszeríti. Ez a vád azonban teljesen alaptalan. Az Egyház senkit sem kényszerít a cölibátusra, hanem csupán feltételnek tűzi a cölibátust azok elé, akik saját jószántukból a papi pályára vállalkoznak. A szemináriumban legalább is négy éven át megfontolhatja a klerikus, hogy mire szánja rá magát. Egy 22–23 éves fiatalember már eléggé kipróbálhatta a tisztaság dolgában lelki s erkölcsi erejét. A felszentelés előtt a püspök újból ünnepélyesen felszólítja a papjelöltet, hogy vessen számot magával s bátran lépjen vissza, ha magát a tiszta életre örökre lekötni nem akarja. Ezekután kényszer-cölibátusról beszélni igazságtalanság az Egyházzal szemben. Vajon hosszasabban s megfontoltabban készül-e az a 22–23 éves ifjú a házasságra, amellyel pedig szintén örökre leköti magát és sokkal inkább kockáztatja földi és örök boldogságát?! Úgy a fölszenteltetés, mint a házasságkötés egyszer már a földi élet Rubikonja. Aki egyszer átlépte, vonja le férfiasan a következéseket.