Az eddig előadottak kapcsán szükségképpen felmerül az égető kérdés, vajon miként lehet hivatásunkról megbizonyosodnunk. Előrebocsátjuk Liguori Szent Alfonznak idevágó nyilatkozatát. „Senki – úgymond a kiváló hittudós – legyen bármily tanult s vallásos, ne merészeljen a papság szentélyébe lépni anélkül, hogy erre Isten hívná s bevezetné.”
E szerint tehát a tudomány, képzettség, műveltség, de még maga a jámborság s vallásosság sem nyújtanak egymagukban véve az isteni hivatásról biztosítékot. Isten a hivatás dolgában világosabb s határozottabb módon szokta szándékát tudtul adni. Szent Ignác a Lelkigyakorlatok könyvében felette becses szabályokkal siet segélyünkre, hogy e lélekbe vágó ügyben eligazítson.
A választásnak háromféle „idejéről” beszél, vagyis három alkalomról, állapotról, amelyekben fontos ügyeket, aminő elsősorban a pályaválasztás, eldönteni kell s lehet. Egyben bölcs szabályokat is ad minden egyes időre nézve magatartásunkat illetőleg.
Van eset, s ez a szent szavai szerint az első idő, midőn Isten oly világosan s határozottan nyilatkozik, hogy a lélekből, amelyhez szól, a kétségnek még a lehetőségét is kizárja. Így beszélt az Úr pl. Mátéhoz, Pálhoz, így hívta meg többi apostolait is.
Máskor ismét a hívás nem jelentkezik bár ily kézzelfoghatóan, de oly hathatós kegyelemmel s vigasszal vonz az Istentől szándékolt állapotba, hogy kétségnek nem marad helye. Ez a választás második ideje.
Végül a választás harmadik idejének nevezi a Lelkigyakorlatok könyvének szerzője azt a lelkiállapotot, midőn súlyos okok szólnak bizonyos állapot – a mi esetünkben tehát – a papi pályaválasztása mellett, amelyek azonban nem zárják ki az ellenérveket. Ilyenkor nem marad egyéb hátra, mint hosszas és buzgó imádság után – egyes-egyedül a lélek örök érdekeit tartva szem előtt – vizsgálódva, fontolgatva a mellette s ellene szóló érveket összemérve, Isten akaratát kipuhatolni. Szinte döntő jelentőségű lehet a választásban a tudós és buzgó állandó lelkiatyának ítélete, véleménye is.
Ettől eltekintve szinte bizonyos jelei a papi pályára való isteni hívásnak a következők.
1. A tiszta szándék: a papi pályán Isten dicsőségét s a lelkek üdvösséget keresni, egybekapcsolva a vágyódással az egyházirenddel járó szent kötelességek és feladatok teljesítésére.
Ámde eleve megjegyezzük, hogy bár felette üdvös és hasznos, hogy az ember lelkesedéssel tudja követni hivatását, de ez a lelkesedés nem szükséges. Elég, ha az említett tiszta szándék s vágyakodás megvan az akaratban. Az alacsonyabb természet ugyanis nem ritkán ellenszegül a kegyelem vonzalmának s kemény harcot indíthat ellene.
Vesse fel tehát a pályaválasztó Isten szent színe előtt a kérdést, vajon miért akarna pappá lenni? Azért-e, mert Isten dicsőségét, a lelkek üdvét hordja szívén, mert magát és másokat mennyei örök javakkal akar gazdagítani? Ha erre a kérdésre őszinte igennel felelhet, ezt az isteni hivatás egyik leglényegesebb jelének kell tekintenie.
Viszont azonban, aki kénytelen volna önmaga előtt bevallani, hogy csak azért és nem másért akar pappá lenni, mert így tisztességes, biztos megélhetéséről s szüleiről gondoskodva van, annak nincs hivatása. „Habár az apostoli tanítás szerint – mondja a római káté – a természetes és pozitív törvény azt rendeli, hogy aki az oltárnak szolgál, az oltárról is éljen, mégis nagy szentségtörés az oltárhoz nyereség végett lépni.”
Hasonlóképpen nincs hivatása annak, aki a papi pályán méltóságokat, zsíros javadalmat, csendes, nyugodt, kellemes életet keres, vagy szülei s rokonai forró kívánságának, unszolásának akar csak eleget tenni. Mily keserves lesz az ily szülő s gyermeke közötti találkozás egykor majd Krisztus ítélőszéke előtt. Mert „sok pap lesz az ítélet napján elítélve – mondja Liguori Szent Alfonz – mert hivatás nélkül, csupán szülei kedvéért lett pappá”.
De még az sem volna a hivatás jele, ha valaki azért kívánna pappá lenni, hogy elvonult csendes élettel vezekelje le előző élete vétkeit. Az ilyeneknek a vezeklő szerzetesi élet való, nem pedig az apostoli munkákra kötelező papi állás.
2. Az Úr Jézus iránt való meleg szeretet szintén egyik valószínű jele a hivatásnak. Hiszen Péternél is mit tűzött ki az Úr a reája ruházandó pásztori hivatal feltételéül? Nemde a szeretetet. „Simon, János fia! szeretsz-e engem jobban ezeknél” – akkor „legeltesd az én bárányaimat”. (Jn 21,15)
Ámde ennek a szeretetnek tettekben is meg kell nyilatkozni, mert: „aki parancsaimat bírja és azokat megtartja, az az, ki engem szeret”. (Jn 14,21)
Az Úr Jézusért s ügyeiért való lelkesedés tehát felette kívánatos a papjelöltben, de csak akkor megbízható, ha tiszta szívből fakad. Aki tehát szüzességben átélt ifjúsága vagy legalább is a tisztaság hosszasabb gyakorlata által biztosítva nincs, hogy majd a papi állapotban is teljesen tiszta életet tud élni, az egyházirendet a kárhozat nyilvánvaló veszedelme nélkül fel nem veheti.
Ligouri Szent Alfonz e tárgyban így nyilatkozik: „Aki az oltár szolgája akar lenni, nemcsak mentnek kell lennie minden nagy bűntől és rossz szokástól, hanem már a tökéletesség útján kell haladnia s az erény gyakorlatában bizonyos mérvű készséggel kell bírnia, ifjúságát tisztán és ártatlanul kell átélnie, vagy legalább igazán megtérnie és megtérésben állhatatosan kitartania. Ha nincs úgy, akkor súlyos bűn terhe alatt köteles a nagyobb rendek felvételétől visszamaradnia”.
Végül ide iktatjuk Dieckhoff tanárnak idevágó igen megokolt véleményét: „aki tudja, hogy kivált a teológiai tudományokban való kiművelését a tanulmányi idő alatt nem a legnagyobb komolysággal vette és hogy tudása nagyon hiányos, az nem tekintheti magát addig hivatottnak a papi állásra, míg e hiányokat ki nem pótolta”.