A kinyilatkoztatás mindkét forrása, úgy a Szentírás, mint a hagyomány világosan tanúsítja, hogy a belső hivatás szintoly szükséges, mint a külső.
Már az ószövetségben sem lehetett senki Isten papja, avagy prófétája hivatás nélkül.
„Vedd melléd bátyádat is, Áront – szól az Úr Mózeshez – fiaival együtt, Izrael fiai közül, hogy mint papok szolgáljanak nekem.” (Kiv 28,1) És ismét: „Áront pedig és fiait papi tisztre rendeld. Amely idegen a szolgálathoz járuland, haljon meg”. (Szám 3,10) „S ez lőn – mondja Jézus Sirák fia – neki (Áronnak) és ivadékának örök szövetségül, mint az ég napjai: hogy a papságot viseljék és dicséretet mondjanak, és megáldják népét az ő nevében. Őt választotta minden élő közül, hogy az Istennek áldozatot tegyen és füstölést és illatszert emlékezetül és engesztelésül a népért.” (Sir 45,19.20)
A próféták is, kiknek szerepe az újszövetségben jórészt a papéba olvadt, hasonló kifejezettséggel kapják hivatásukat. Így Jeremiásnak kijelenti az Úr, hogy már születése előtt megszentelte s a nemzetek prófétájává rendelte őt. Hiába menti magát Jeremiás tapasztalatlanságával s alkalmatlanságával. Ellenvetésére az Úr azt feleli: „Mindazokra, mikre téged küldelek, elmégy és mind amiket parancsolok neked, beszélni fogod”. (Jer 1,7)
És Isten eljárását az újszövetségben sem változtatja meg, sőt sok és nyomós oka van, hogy ahhoz még szívósabban ragaszkodjék.
Hiszen maga szent Fia minden papi tulajdonságot a legfőbb mértékben egyesít magában: szent, bölcs, áldozatkész. Szent Pál azt állítja róla: „Ilyen főpap kellett nekünk, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönzött és az egeknél fönségesebb”… (Zsid 7,26) És íme mégis: „.Krisztus nem önmagát dicsőítette meg azzal, hogy főpappá legyen, hanem az, ki mondotta neki: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged”. Amint más helyen is módja: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendszerint.” (Zsid 5,5.6)
Ha tehát magának az Istenembernek is hivatás kellett, hogy pappá legyen, mennyivel szükségesebb ez azoknak, kik puszta emberek, s csupán az ő papságában részesednek. Ha az Istenember mennyei Atyjára bízta, hogy a papságra való hívással megdicsőítse őt, minő vakmerőség volna a bűnös részéről a hivatás világos jelei nélkül vállalkozni a krisztusi papságban való osztozkodásra.
Kétségtelen tehát, hogy Isten magának tartotta fenn a jogot, hogy papnak azt hívjon meg, akit akar.
Az első tizenkét főpapjának, az apostoloknak kiválasztására az Üdvözítő egész éjszakán át imádkozva készült. Később nagy nyomatékkal figyelmeztette is őket erre: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, s én rendeltelek, hogy elmenvén gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon”. (Jn 15,16)
Az apostolok is világos tudatában vannak, hogy a hivatás isteni ajándék. Miért is midőn a bukott Júdás helyébe új apostolt akarnak választani, előállítván Józsefet és Mátyást, előbb így imádkoznak: „Te Uram! ki mindenek szívét ismered, mutasd meg melyiket választottad e kettő közül, hogy elfoglalja a szolgálat és apostoli hivatal helyét”. (ApCsel 1,24)
Isten maga dönt Pál és Barnabás meghívatását illetőleg az apostoli méltóságra. „Válasszátok el nekem – szól a Szentlélek – Sault és Barnabást, a munkára, melyre őket híttam.” (ApCsel 13,2)
Így beszélnek a szent hagyomány szócsövei, a Szentatyák is. „Gondold meg jól – írja Szent Jeromos egy papjelölthöz – mit teszel s vajon van-e hivatásod Istentől! Az egész világ rád fordítja tekintetét, hogy lássa erényedet vagy vétkedet” … Szent Efrém hasonló körülmények között így nyilatkozik: „Iparkodjál tetszeni annak, aki téged kiválasztott, hogy az ő harcosa légy tisztaságban és igazságban, bölcsességben és ragyogó szüzességben.”
„A papi méltóság oly nagy és oly csodálatraméltó, mondja Aranyszájú Szent János, hogy igazán az isteni kinyilatkoztatás szükséges ahhoz, hogy csak méltók vegyék azt magukra”.
Szent Cyprián szerint: „szentségtörő vakmerőségre és romlott lélekre vallana, ha valaki azt hinné, hogy pappá lehet Isten hívása nélkül.
Még csak Szent Bernát idevágó szavait idézzük: „Honnét az ember vágyakodása az elsőség (a papi pálya) után? Honnét az arcátlan nagyravágyás, honnét az esztelen fennhéjázás! Merészelne-e valaki közületek valamely földi uralkodó hivatalát az ő parancsa, sőt tilalma ellenére magához ragadni, foglalkozását intézni, javait eltulajdonítani?… Igen sokan jönnek ide, de gondold meg, hogy melyik a hivatott? Ügyelj az Úr beszédjének rendjére. Boldogok – mondja ő – a tisztaszívűek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. A tisztaszívűeket hívja a mennyei Atya, mert ezek nem azt keresik, ami nekik, hanem ami másoknak hasznos. Jaj a hűtelen szolgáknak, akik jóllehet – még maguk sem engesztelődtek ki, mások kiengesztelésének tisztét veszik magukra!… Jaj a harag fiainak, akik a béke közvetítőinek látszanak. Jaj azoknak, akik, mert a test szerint cselekednek, nem tetszhetnek Istennek s őt mégis kiengesztelni akarják!”