„A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok!”
Együtt emlékezünk meg róluk, mert az apostolokról szóló írásokban mindig egymás mellett szerepelnek. Közös liturgiai ünnepük is abból fakad, hogy mindketten Perzsiában hirdették az evangéliumot, és ott szenvedtek vértanúhalált. Simonról és Júdás Tádéról keveset tudunk. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy vérük ontásáig teljesítették küldetésüket, hirdették Jézust, a feltámadottat.
Júdás Tádé az az apostol, aki az utolsó vacsorán megkérdezte az Urat, miért csak az apostoloknak és nem a világnak nyilvánította ki magát…?
Jézus válasza:
„Ahogyan Engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”(Jn.14.22)
Az ismeretlen, háttérben dolgozó munkatársak is Isten munkatársai!
Kövessük őket a tanúságtételben!
XVI. Benedek pápa 2006. október 11-i katekézisében a következőket mondta a két szent apostolról.
Részlet a katekézisből…
Lukács evangélista Simont Buzgónak nevezi, mert zsidó öntudatának, vagyis Istennek, az Ő népének és az Ő törvényének buzgó ápolásával tűnt ki. Simon tehát Máté ellentéte volt, aki mindezeket semmibe vette, és adószedőként tisztátalan foglalkozást űzött. Kézzelfogható jele ez annak, hogy Jézus a legkülönbözőbb társadalmi és vallási rétegekből hívja meg tanítványait, minden előítélet nélkül. Őt a személy érdekli, nem a társadalmi kategória.
Szép dolog, hogy Jézus tanítványi körében mindannyian – még ha ennyire különbözőek is – együtt éltek, mivel a Mester személye egyesítette őket.
Lecke ez számunkra is, akik gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a különbségeket és az ellentéteket hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy Jézus Krisztusban megadatott nekünk a konfliktusok elkerüléséhez szükséges erő.
Júdás Tádénak tulajdonítható az Újszövetség egyik levelének szerzősége, amelyben óv bennünket a hamis tanítóktól. Ez a levél bennünket is arra figyelmeztet, hogy a korunkban felbukkanó kísértések és szellemi áramlatok között őrizzük meg hitbeli öntudatunkat.
Szent Simon a” Buzgó”, és Szent Júdás a Bátor”, korunk hősei, a vallási gyakorlatokban megmutatkozó langyosság, és a hit megvallásában tapasztalható félelem időszakában. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ehhez erőre, érthetőségre és bátorságra van szükségünk a világ ellenállása közepette.
Az Egyház a századok folyamán többféleképpen is „haldokolt”: az üldöztetések idején, a belső megosztottsága következtében, erkölcsi züllés miatt, de soha még annyira nem haldokolt olyannyira mint ma, a félelemtől.
Miért tudunk róluk ilyen keveset?
„Az a leghelyesebb – válaszol Le Nain de Tillemont francia történész –, ha kíváncsiságunkat ebben az esetben alárendeljük az isteni bölcsességnek, amely elrejti előlünk a legnagyobb szenteket azért, hogy mi magunk is megtanuljunk elrejtettségben maradni, hogy annál jobban megismertessük másokkal Istent”.
Kijózanító szavak azokban az időkben, amikor az emberi értékekről a helyes irányt gyakran a média akarja meghatározni, amelynek nevében sokan minden áron – lemondva a szégyenérzetről és a jó erkölcsről – igyekeznek olyan színben feltűnni az emberek előtt, mint akik abszolút nem ismerik Istent.
„Sose siránkozz a leveledben ne írd, hogy a sors mostoha hozzád senki sincs a földön kilátástalan helyzetben ha Isten bezárja ajtód – hagyja, hogy ablakod kitárd” (Jan Twardowski atya)
Az egyik hagyomány szerint Jézus mennybemenetele után Júdás Tádé a mai Törökország területén meggyógyította a halálosan beteg V. Abgár királyt. Az apostolnak Jézus halotti leple és Veronika kendője volt segítségére. Talán ezért nevezik őt a reménytelen esetek védőszentjének, vagy a teológusok szóhasználatával a nehéz ügyek védőszentjének, mivel Isten számára nincs reménytelen ügy. A keresztény tudja, hogy valamikor meg kell halnia, de addig ezen a világon él, mert itt az idő, hogy küzdjön: „buzgón”, mint Szent Simon, és „bátran”, mint Szent Júdás Tádé.
A „Buzgó Simon”, és a „Bátor Júdás Tádé”, annak ellenére, hogy Jézus rokonai voltak, és emberileg számíthattak volna az Ő különleges jóindulatára – a legkevésbé ismert apostolok. Ebből is látszik, hogy Jézus volt számukra a legfontosabb, nem a saját dicsőségük. Következésképp keveset beszél róluk az Újszövetség. Paradox módon tehát azok, akik segítenek nekünk az élet nehéz problémáinak megoldásában (Szent Júdás a nehéz ügyek védőszentje), okoznak fejtörést a biblikusoknak és a történészeknek.
A jámbor hagyomány a következőket beszéli el a két apostolról:
Élt Edesszában egy Abgár nevű, istenfélő király. Hallott Jézus tetteiről, és levelet intézett hozzá, melyben többek között ez állt: „Jöjj el hozzám, és segíts betegségemen! Hallottam arról is, hogy a zsidók zúgolódnak ellened, és üldöznek. Ezért jöjj hozzám! Igaz, hogy csak egy kis város felett uralkodom, de ez a város tisztességes, és neked meg nekem elég lesz.” Jézus levélben válaszolt neki, és azt írta, hogy neki Jeruzsálemben kell teljesítenie a küldetését, de később majd egy tanítványát elküldi.
Az Úr mennybemenetele után Tamás apostol teljesítette az ígéretet azzal, hogy Júdás Tádét Edesszába küldte. Ő megjelent Abgár király előtt, bemutatkozott, hogy Jézus tanítványa, s közben mennyei fény sugárzott az arcáról. A király azonnal boldogan megvallotta hitét az Isten Fiában, az apostol pedig fogta a magával hozott kendőt, amelyen Jézus arca volt látható, betakarta vele a leprában szenvedő király arcát, és az mindjárt visszanyerte egészségét.
Ezután Júdás Mezopotámiában, Simon pedig Egyiptomban hirdette az evangéliumot, majd mindketten Perzsiába mentek.
Éppen akkor tervezett hadjáratot Baradach, a babiloni király hadvezére és hercege India ellen. Jóslatot kért isteneitől, és azt a választ kapta, hogy nagy háború következik, amelyben mindkét oldalon sokan halnak meg. Ettől a herceg megrettent, és szorult helyzetében az apostolokhoz fordult. Simon és Júdás ezt mondta: „Nem kell félned, mert velünk a béke jött országotokba. Nem lesz háború, holnap a harmadik órában követek érkeznek Indiából, hogy a békéről tárgyaljanak veled.” A pogány papok, akik az előbbi jóslatot adták, kinevették az apostolokat, de másnap bekövetkezett, amit Simon és Júdás mondott: megérkeztek a békekövetek Indiából.
Akkor a herceg máglyára akarta vettetni a pogány papokat, mert hazudtak neki. Jézus tanítványai azonban így könyörögtek azok életéért: „Mi nem azért küldettünk, hogy élőket megöljünk, hanem hogy holtakat életre keltsünk!” E magatartásnak a híre eljutott a király fülébe is, és elrendelte, hogy a két apostol szabadon működhet országa területén.
Egyszer megvédtek egy ifjút, akit alaptalanul azzal vádoltak, hogy elcsábított egy leányt. Ezért rátámadtak az apostolokra, hogy szolgáltassák ki nekik az igazi tettest, ők azonban így válaszoltak: „Mi arra küldettünk, hogy megmentsük az ártatlanokat, nem pedig arra, hogy elveszejtsük a bűnösöket!”
Miután bejárták már az egész országot, eljutottak egy városba, melynek népét ellenségeik feltüzelték ellenük. Elfogták és a pogány templomba hurcolták őket. Akkor megjelent nekik az Úr angyala, és mindkettőjüket választásra szólította fel: vagy azonnal meghalnak mind, akik ellenük támadtak, vagy ők lesznek vértanúk. Mindketten a vértanúságot választották, de csodajelet kértek, hogy megtérjenek az emberek. Azt kérték, hogy csillapodjon le a tömeg dühe, és mindegyik gonosz lélek zúzza szét a saját bálványát. Mikor a bálványképek mindenki szeme láttára darabokra törtek, a pogány papok rárohantak az apostolokra, és megölték őket.
Szent Tádé a reménytelenek közbenjárója
Szent Tádé tisztelete a legrégebbi időkből származik. Különösen Keleten, az örmény katolikusok fordultak gyakran hozzá. Hiszen Ők tőle ismerték meg Krisztus tanítását és apostoluknak tisztelik. Nyugaton Szent Bernát terjesztette tiszteletét. Állandóan magánál hordta Tádé apostolnak egy kicsiny ereklye-darabját és meghagyta, hogy halála után helyezzék azt mellére és vele temessék el.
Szent Brigitta volt a másik szent, aki buzgón terjesztette Szent Tádé tiszteletét, akinek személyére egyik látomásában maga az Üdvözítő hívta fel a figyelmét.
Hazánkban Bécsből terjedt el tisztelete. Itt ugyanis az újkornak modern apostola, Hofbauer Szent Kelemen buzdította lelki gyermekeit Szent Tádé tiszteletére. Példáját követték azután a bécsi jezsuiták is, akiknek minden templomában ott van a nagy közbenjárónak a képe.
Isten akarata és vallásunk tanítása szerint, a szenteket segítségül hívhatjuk. Ám az is vallásunk tanítása, hogy a kegyelmet a szentek közbenjárására Isten adja. A szentek, tisztelete tehát vigyen minket közelebb Isten imádásához. Azt sem kell magyaráznunk, hogy Isten előtt kedvesebb az az ima, amelyik tiszta és bűntől megtisztult szívből jön, mint az,’ amely bármily áhítatos, de halálos bűnökkel terhelt lélekből tör elő.
Ebből a magyarázatból két dolog következik:
1. Valahányszor a szentekhez, nevezetesen most Szent Júdás Tádéhoz folyamodunk közbenjárásért, mindenkor Istenhez is emelkedjék föl a lelkünk. Ezért ha kilencedet tartunk, ezt a kilencedet Isten közvetlen imádásával: szentmisehallgatással, az Oltáriszentség meglátogatásával kössük össze.
2. Szent Tádé tiszteletére végzett ájtatosságunkat kapcsoljuk össze lelkünk megtisztításával. Az ájtatosság elején vagy a végén járuljunk szentgyónáshoz, és a szentáldozásban vegyük magunkhoz az Úr Jézust.
Szent Júdás Tádé! Imádkozz érettünk!
Imádkozzunk és kérjük pártfogását, különösen ma és és bármikor, amikor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk! Szent Júdás Tádé a szorongatottak és a kétségbeesettek pártfogója, fordulj hozzá bizalommal, legfőképp, ha már semmi nem segít!
Istenünk, te úgy akartad, hogy apostolaid által jussunk el neved ismeretére. Szent Simon és Szent Júdás Tádé közbenjárására add jóságosan kegyelmedet, hogy Egyházad szüntelenül gyarapodjék, és egyre több nép fogadjon el hívő lélekkel téged. A mi Urunk Jézus Krisztus a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.