„Siess, ó boldog vértanú, köszöntsd győzelmed ünnepét, ma nyerted véred díjaként fejed köré a koszorút.”
A pápák életéről a 2. századig meglehetősen keveset tudunk. Legtöbbjüknek csak a neve maradt fenn, sőt néha az is nehezen követhető a hagyomány folyamatában. A 3. századtól azonban a pápák egyre határozottabb alakot öltenek mint az egyháztörténelem főszereplői. Közéjük tartozik Callistus pápa is.
A nevét írták Calixtus, Kallisztosz, Kalistus formában is. 217–222 között volt Róma püspöke. Fáradságos munka volt a hagyományában szétválasztani az igaz adatokat a hamisaktól, de miután megtörtént, aránylag sokat tudunk róla, mégpedig hiteles adatokat.
Kortársa, a római Hippolitus pap a legfontosabb adatközlő. Egyáltalán nem nevezhető a pápa barátjának, annyira nem, hogy néhány kutató a Callistussal szemben ellenpápaként fellépett Hippolitussal azonosítja. Ha ez nem is felel meg a valóságnak, kétségtelen, hogy Hippolitus nem adott tárgyilagos képet a pápáról.
Egy épületesnek alig, sőt kifejezetten gyűlölködőnek nevezhető irat töredékeiből (Refutatio IX) a következőket tudjuk meg: Callistus felszabadított rabszolga volt, és Zephyrinus pápa idejében lett a római egyház diákonusa. Hivatala elsősorban az anyagi ügyekhez kötötte, melyekhez értett is, és ezzel nagy megbecsülést vívott ki magának a hívők körében. Az ő kezelésébe tartozott a Via Appia Antica mellett lévő katakomba is. Ezért hívják mind a mai napig Callistus-katakombának.
Zephyrinus halála után megválasztották pápának. Nagyon súlyos nehézségekkel kellett megküzdenie: az eretnek Sabellius és követői tagadták a Szentháromságot azzal, hogy túlhangsúlyozták Isten egységét. Azt hirdették, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három önálló személy, hanem egyetlen személynek különböző megnyilvánulási formái. Callistus ezért Sabelliust követőivel együtt kiközösítette az Egyházból.
Ennél is égetőbbek voltak a lelkipásztori kérdések: a bűnbánat, a házasság és a hittagadókkal való bánásmód kérdései. Az egyre gyarapodó egyházközségekben napról napra merültek fel ilyen kérdések:
„Megbocsátható-e, ha valaki eretnekségbe téved? Visszafogadható-e az Egyházba valaki, ha az üldözés idején gyengének bizonyult, és valamilyen formában megtagadta a hitét? Vajon érvényes-e az Egyház előtt a szabad embernek rabszolgával kötött házassága, mert a római jog ezt a házasságot érvénytelennek tartotta?”
„…Zefirin után ő lett a pápa, s öt évig nehéz viszonyok közt nagy bölcseséggel és szelídséggel kormányozta az Egyházat.
Nevezetesen megengedte nemes keresztény nőknek, hogy rabszolgához menjenek feleségül, és ami jelentősebb:
megengedte, hogy aki a testiség bűnébe esett, szigorú vezeklés után föloldozást kaphat.
Eddig ugyanis az ilyent többnyire egyszerűen kirekesztették az Egyházból.
Ezért a papi leikületért megneheztelt nehány sötétlelkű rigorista, köztük Hippolitus, akit aztán pártja megtett ellenpápának. Callistus pápa idővel azonban – ez a különben szentéletű és tudós ember – kibékült az Egyházzal, sőt vérével pecsételte meg hitét…”
(Szentek élete az év minden napjára)
E kérdések megoldásában két irányzat állt szemben egymással: egy túlzó, szigorú és egy enyhébb, az átlagember képességeit figyelembe vevő felfogás. A pápa ehhez az utóbbihoz csatlakozott, amivel elég sok ellenséget szerzett magának. De ő úgy ítélte, hogy az Egyháznak és a pápának az irgalmasság jövőbe vezető útját kell járnia.
Erről beszélt később Szent Ágoston, amikor azt mondta, hogy az Egyház „Corpus permixtum”, azaz szentekből és bűnösökből álló, vegyes közösség.
Callistus haláláról nincsenek biztos adataink. A 354-ben keletkezett római naptár vértanúként említi. A Depositio Martyrum október 14-re teszi temetése napját.
„A legenda elbeszéli, hogy Callistus idejében villámcsapás következtében leégett Róma egyik kerülete, és a tűzben egy Jupiter-szobor jobb karja is leolvadt. A pogány papok engesztelő áldozatot mutattak be a sérült bálvány előtt. Ekkor ismét vihar támadt, és most egy villámcsapás elpusztította az egész bálványt és oltárát is.
A történtekért a keresztényeket tették felelőssé, ezért Palmatius konzul parancsot kapott, hogy tartóztassa le Callistust a klerikusaival együtt. El is fogták őket, de miközben a bíróhoz vezették a foglyokat, a parancsnok és katonái megvakultak, a foglyok pedig elmenekülhettek.
Az egyik Vesta-szűz elragadtatásba esett és így kiáltozott: „Callistus Istene az igaz és élő Isten!” – Meghallotta ezt Palmatius, és elindult másodszor a pápához. Mikor rátalált, kérte, tanítsa a keresztény hitre, majd megkeresztelkedett. Utána sok előkelő embert vitt el Callistushoz, az egykori rabszolgához, és valamennyien megkeresztelkedtek.
Végezetül a császár olyan haragra lobbant Callistus ellen, hogy elfogatta, öt napig étlen-szomjan őriztette a börtönben, majd agyonverette, s hogy az öngyilkosság látszatát keltsék, kivetették a börtön ablakán. Utána, hogy nyomtalanul tüntessék el, kútba dobták a testét. Egy Asterius nevű pap azonban kiemelte a kútból, és tisztességgel eltemette….”
Olvasmány Szent Ciprián püspök és vértanúnak Fortunatushoz címzett értekezéséből…
Ennek az időnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd kinyilvánul rajtunk (Róm 8, 18). Nemde mindenkinek mindent meg kellene tennie e nagy dicsőség eléréséért, hogy Isten barátjává legyen, hogy Krisztussal már most örvendezzék, hogy a földi gyötrelmek és kínok után megkapja az isteni jutalmat.
Ha e világban a katonáknak az a nagy dicsőségük, hogy az ellenség legyőzése után diadalmenetben hazatérnek, akkor sokkal kiválóbb és nagyszerűbb az a dicsőség, hogy mi a sátánt legyőzve diadalmenetben vonulunk be a paradicsomba; visszatérünk oda, ahonnét a bűnbe esett Ádámot elűzte Isten.
Magunkkal visszük a győzelmi jelvényeket annak bizonyságául, hogy leterítettük az emberek bűnre vezetőjét; bemutatjuk Istennek a neki legkedvesebb ajándékokat: a romolhatatlan hitet, a lélek sértetlen erejét és az odaadás fönséges dicséretét. Azután kíséretéhez szegődünk, amikor majd eljön, hogy megítélje ellenségeit, és jobbjára állunk, amikor leül, hogy ítéletet tartson.
Krisztus társörökösei leszünk, egyenrangúak az angyalokkal, és együtt örvendezünk a mennyország boldogságában a pátriárkákkal, az apostolokkal és a prófétákkal. Ezeket a lelkesítő gondolatokat kitörölheti-e az elménkből bármilyen nagy üldözés, elhomályosíthatják-e akár a legnagyobb gyötrelmek is?
Az az ember, aki istenes elmélkedésekben szilárd alapot szerzett magának, bátran és megingathatatlanul áll helyt. Dacol a sátán minden ijesztgetésével, a világ minden fenyegetésével, mert erőssé teszi lelkét a jövőbe vetett biztos és szilárd hite. Az üldözések idején elzárkózik a föld, de megnyílik az ég; fenyegetőzik az antikrisztus, de maga Krisztus siet védelmünkre; halál tör reánk, de halhatatlanság következik utána.
Milyen nagy tisztesség és milyen nagy biztonság ily vidáman távoznunk a földről, gyötrelmeken és szorongattatásokon át bemenni a dicsőségbe; az embereket és a világot látó szemünket egyszer csak behunyni, és mindjárt utána felnyitni, hogy lássuk Istent és Krisztust! Boldog lesz ez a költözés, ezért is tűnik majd rövidnek. Egyszer csak valamilyen erő elragad téged a földről, és máris ott vagy az égi hazában.
Ezeket jól be kell vésni szívünkbe és lelkünkbe. Róla elmélkedjünk éjjel-nappal! Ha ilyen üldözés lepi meg Isten katonáját, nincs oly erő, amely meg tudná törni azt, aki kész a csatára. De, még ha ennél előbb szólítana is haza valakit az Isten, nem marad jutalom nélkül az ilyenek vértanúságra felkészült hite: az isteni Bíró haladéktalanul megadja nekik a jutalmat. Üldözés idején a vértanúságért, béke idején pedig a tiszta lelkiismeretért kapják meg a koszorút.
Jóságos Istenünk, hallgasd meg néped könyörgését Szent Kallixtusz pápa vértanúságának emléknapján. Érdemeiért és közbenjárására szüntelenül segítsd Egyházadat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.