(megtartóztatási nap)
„A lélekben szegények nem azért boldogok, mert valamit elvesztettek, hanem azért, mert valamit megtaláltak.”
A ferences rend megalapítója; az állatok, a kereskedők, a természet és Itália védőszentje. Minden idők egyik legnépszerűbb szentje, már életében legendák születtek róla, alakja számos képzőművészt, zeneszerzőt, írót, filmrendezőt ihletett meg. Szent Ferenc misztikus volt, zarándok és nagy engesztelő, aki egyszerűen és csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával.
„Előbb csináld azt, amit szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Szent Ferenc , a spoletoi völgy egyik ősi városában, a Subasio-hegy meredek lejtőjéről alátekintő Assisiben született, az Úr 1182. évében. Atyja, Pietro Bernardone posztókereskedő Assisi leggazdagabb embere volt, aki különösen a dél-franciaországi Provence-szal állott élénk üzleti összeköttetés-ben. Provence-ban időzött akkor is, mikor nagyobbik fia született, és éppen ez indította őt arra, hogy hazatérése után a gyermek eredeti János nevét a szebb hangzású Francesco (kis francia) névvel cserélje fel. Bernardone Péter igen nagy reményeket fűzött fia születéséhez; nem kevesebbet várt tőle, mint a már úgy is virágzó üzlet továbbfejlesztését és a családi vagyon megsokszorozását. Ezért mindjárt felcseperedése után maga mellé vette őt az üzletbe.
Ferencnek azonban nem volt ínyére a kereskedői pálya; ő inkább fényes lovagi jövőről álmodozott. Dolgát becsületesen elvégezte ugyan, de a lelke másfelé járt… Mikor leszállt az est, a boltból egyenest hasonló gondolkodású cimborái vidám társaságába sietett; szinte nap-nap mellett dús lakomát ült velük, utána pedig hangos nótaszóval és lantpengetéssel végig járta a városka utcáit.
Ilyenkor valósággal sugárzott az életkedvtől és az örömtől. A legszebb dalok az ő ajkán fakadtak; a legszellemesebb tréfáknak és csínytevéseknek ő volt a kieszelő mestere. De bármily magasra csapott a kedve, közönségessé és frivollá sohasem vált; kétértelmű szó nem hagyta el ajkát. Amellett maga volt a megtestesült jóság.
Szegényt sohasem bocsátott el alamizsna nélkül…. és amikor egyszer mégis megtette, lelkiismerete azonnal megszólalt. Meg is fogadta szentül, hogy ezentúl senkit, aki Isten nevében fordul hozzája, el nem utasít!
Ferenc nem járt iskolába, ezért latinul és franciául is hibásan beszélt, írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta.
Egy betegség döbbentette rá arra, hogy mennyire léha életet élt addig, így „magasabb rendű dolgokról” kezdett gondolkodni. Mielőtt mások megújulásának az eszköze lett volna, magát kellett megújítania, ezért életmódját lényegesen megváltoztatta: kereste a csendet, hogy imádkozzék, belső sugallatokhoz kezdett igazodni.
Eredetisége és hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket, 1208-ig remeteként élt, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Ő azonban nem mert a saját elgondolása szerint életszabályt adni társainak, ezért valamennyien bementek egy templomba, ahol az oltáron ki volt téve az evangéliumos könyv.
Ferenc találomra felütötte és ezt olvastatta föl: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között!” (Mt 19,21).
Ekkor felkiáltott: „Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!”
Mindez 1209. április 15-én történt. Ez a nap a ferences rend születésnapja.
Az első ferencesek igen szigorú életmódot folytattak. Az „assisi bűnbánók” végtelen türelme hamarosan felkeltette az emberek figyelmét, a testvérek száma bámulatos gyorsasággal gyarapodott. Néhány év múlva a pünkösdi káptalanra már ötezer testvér gyűlt össze. Ekkor Ferenc elérkezettnek látta az időt, hogy pápai jóváhagyást kérjen közössége számára. Útnak is indult tizenkét testvérrel Rómába.
Az assisi püspök, aki akkor éppen ot tartózkodott, bemutatta Ferencet Colonna bíborosnak. A bíboros elvitte őt III. Ince pápához, és ezekkel a szavakkal mutatta be:
„Úgy hiszem, ő az, aki által az Úr az Egyház hitét az egész világon meg akarja újítani.”
Akkor III. Ince átölelte Ferencet, megáldotta őt társaival együtt és engedélyt adott nekik a prédikálásra. A testvérek a Porciunkula-kápolna körül, gallyakból építették a kunyhóikat, ez lett a ferences rend anyakolostora. Ferenc a szegénységet tartotta a legfontosabbnak, és fő feladatának tekintette, hogy testvéreivel együtt Jézus életét jelenítsék meg az emberek között, ezért szó szerint vette az evangéliumot.
Ez az evangéliumhoz való közelség a magyarázat rendíthetetlen derűjére. Természetesen Ferenc sem kerülhette el az összeütközéseket, és ebben is hasonlóvá vált a szenvedő Krisztushoz.
…egy alkalommal az assisi határban fekvő kicsiny Szent Damján-templomban imádkozgatott, egyszer csak megcsendült fülében a keresztre feszített Úr Krisztus szava: „Ferenc, menj, építsd fel hajlékomat; hisz látod, csaknem romokban hever”.
Ferenc először megrettent a hang hallatára, de azután készségesen kijelentette:
„Szívesen megteszem Uram”. – És azon melegében munkához is látott.
Mivel a kijelentést szó szerint vette, mindenekelőtt eszközöket keresett a romladozó templomocska rendbehozásához. Többek között atyja boltjából néhány vég posztót Folignoba vitt, és árát felajánlotta a kis templom gondnokának, bizonyos Péter nevű papnak…
Bernardone, akit amúgy is nagyon bántott fia különös viselkedése, módfelett felindult ezen az eseten. Haragjában egy sötét odúba zárta Ferencet és előbb jószóval, majd keserű szemrehányásokkal és durva szitkokkal, végül ütlegekkel próbálta más belátásra bírni. Mikor pedig látta, hogy semmise sem megy vele, a püspök elé hurcoltatta, hogy legalább a posztó árát visszaszerezze tőle.
Ferenc, mikor megtudta, hogy miről van szó, lelkesedése szent hevében ruháit is levetette és a pénzzel együtt odatette atyja lábához; azután hangos szóval így kiáltott:
„Halljátok és értsétek meg! Idáig Bernardone Pétert neveztem atyámnak, de ezentúl az Úrnak akarok szolgálni.
Ezentúl már nem ezt mondom: Atyám, Bernardone Péter, hanem egyedül ezt:
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”.
Így jegyezte el magát a gazdag posztókereskedő fia a Szegénység úrnő hűséges lovagjául. Könnyű szívvel és dalos ajkkal vágott neki most már az új életnek.
A kedves Szent Damján-templom helyreállítását tekintette legsürgősebb feladatának.
Utána a Szent Péter-, majd az Angyalos Boldogasszony, vagy más néven Porciunkula-kápolnára kerítette a sort…
A rend protektora, Hugó bíboros értesítette Ferencet, miszerint:
„A római kúriában sok prelátus van, akiknek a rend az útjában áll.”
Ez oda vezetett, hogy az 1220. évi pünkösdi káptalanon harc kezdődött a rend belső egységének megőrzéséért. Mivel a nagy többség nem volt képes Ferenc követésére, csak a kisebbség tartott vele, ezért még ebben az évben lemondott a rend vezetéséről.
Ferenc elvonult Verna hegyére, ahol Szent Kereszt felmagasztalásának napján megjelent előtte egy angyal, és utána Ferenc testén láthatóvá váltak Krisztus sebei, a stigmák.
Testben megtörten érkezett vissza Assisi-be. Súlyos gyomor és májbántalmaktól szenvedett, a lábai megdagadtak, a szeme is felmondta a szolgálatot. Minden szenvedését felajánlotta Istennek, kiegészítendő Krisztus szenvedését. Jöttek az orvosok, de ahelyett, hogy meggyógyították volna, csak növelték a kínjait:
izzó vassal égették a halántékát, fölszúrták a fülét. Éjszaka álmatlanul feküdt sárkunyhójában, vak volt, vérzett, és láztól reszketett…
Ám a következő reggelen vidám lélekkel énekelte az Istent és a teremtést dicsérő Naphimnuszt. Mikor megtudta, hogy az orvosok véleménye szerint október elején meg fog halni, így kiáltott: „Isten hozott, halál testvér!”
1226. október 3-án megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Majd megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre; azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája.
Tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott. Énekelve adta vissza lelkét az Úrnak.
A halála fölötti gyászból a természet is kivette részét. Nyomban a halál beállta után megjelentek a szent legkedvesebb madarai, a pacsirták és mondhatatlanul édes szavú dalokkal búcsúztatták el legjobb barátjukat. Az Egyház és a világ együtt térdelt a ravatala mellett.
1228. július 16-án Hugó bíboros, aki közben IX. Gergely néven pápa lett, Ferenc halálát követően két éven belül szentté avatta nagy barátját.
Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.
XVI. Benedek pápa az „életszentség óriásá”-nak nevezte.
________________________
A szent szegénység trubadúrjáról nemcsak első társaitól, hanem a későbbi időkből is maradtak ránk színes feljegyzések, melyekből felragyog előttünk ennek a nem mindennapi szentnek az arca.
Celanói Tamás szent lelkesedéssel így ír: „A világ megöregedett, arca ráncos és bibircsókos lett a sok bűntől; a szerzetesrendek letértek az apostolok nyomáról, a bűnök éjszakája a legsötétebb órához irkezett. És íme, hirtelen feltűnt egy új ember a földön. Életre szólított egy új társaságot, és a népek ámulatva látták, hogy visszatérnek az apostoli idők jelei, és az ősegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt!”
Ferenc a huszadik éve körül járt, amikor Assisi és Perugia háborúja egy véres csatában a perugiaiak győzelmével végződött. Az assisi foglyokat, köztük Ferencet is Perugiába vitték, s míg a többiek rémülettel várták a jövőt, Ferenc vidám volt. Azt mondták neki: „Elment az eszed, hogy ebben a fogságban van kedved vidámkodni? Ő azonban sejtvén a jövőt, öntudatosan válaszolt: „Tudjátok, miért vagyok ilyen vidám? Mert látom a napot, amelyen az egész világ meghajlik előttem!”
Nem sokkal később lovagként kelt útra Dél-Itália felé. Útja közben álmot látott: látta atyja házát, amely olyan volt, mint egy vár fegyverraktára: tele pajzsokkal, kardokkal és hadi felszerelésekkel. Egy hang így szólt hozzá: „Ferenc, mindez a tiéd és társaidé!” Ő azt hitte, hogy ez hadvezéri jövőt jelent. Ám a következő éjszakán ismét megszólalt a hang, és ezt mondta: „Ferenc! Térj haza! Ott majd megtudod, mit kell tenned, mert a látottakat másként kell értened!” Mikor megvirradt, Ferenc megfordította a lovát, és hazatért.
Otthon újra dorbézoló barátai társaságában találta magát. Egy dáridó után nótázva vonultak végig az utcán, és Ferenc is tagja volt e menetnek, „kezében bottal, amely a vezérségét volt hivatva jelezni”. Egyszer csak leszakadt a daloló csapattól, kicsit visszament az úton, és megállt az utca közepén. „A hölgyre gondol, akit feleségül akar venni!” – kiáltotta egyik cimborája, és hívta vissza a többieket köréje.
„Igen – válaszolta Ferenc –, egy hölgyre gondolok, aki nemesebb, szebb és gazdagabb mindazoknál, akiket ti valaha is láttatok!” Harsány kacagás volt a felelet, mert a többiek nem is sejthették, hogy Isten mit művel majd Ferenccel. „Az ő menyasszonya az Isten tiszteletéért égő élet volt, amelynek egészen át akarta adni magát, amely a szegénység által nemesebb, szebb és gazdagabb, mint bármi más.”
A fiatalúr ezután lóháton kezdte járni a vidéket. Egyszer csak a lova visszahőkölt az úton előtte fekvő emberroncstól, aki a közeli leprás-házban lakott. Ferenc már menekülni akart, amikor erőt tudott venni magán, leugrott a lóról, átölelte ezt a szerencsétlent, és megcsókolta. Ezután gyakran fölkereste a leprások házát, és szolgált a betegeknek: mosdatta őket.
Egy nap eljutott a félig összedőlt San Damiano-templomhoz. Bement imádkozni, s miközben a feszület előtt térdelt, hirtelen hangot hallott a keresztről, mely ezt mondta neki: „Ferenc, menj és építsd fel újra egyházamat, mert mint látod, majdnem összedől!” Ferenc még nem értette e szavak mélyebb értelmét, ezért úgy engedelmeskedett, ahogy jónak gondolta. Ment, eladott néhány vég posztót, eladta a lovát is, és az árát elhozta a templom papjának, hogy állíttassa helyre belőle az épületet. Ő maga is ott akart maradni a templom szolgálatára, de a pap visszautasította a pénzt. Ekkor Ferenc az erszényt betette az egyik ablakmélyedésbe – és többé nem ment haza.
A szülővárosában való koldulás azonban igen nehezére esett. Egyszer elindult, hogy a San Damiano-templom feszülete előtt égő örökmécshez olajat kolduljon. Belépett az egyik ház kapuján, és az udvaron ott látta egykori barátai csapatát. Erre cserbenhagyta a bátorsága, és kifordult az udvarból, hogy továbbmenjen. Aztán mégis visszafordult, odament a barátaihoz, megvallotta előttük a gyávaságát, és olajat kért – de a kérést franciául fogalmazta meg! Anyanyelve is cserben hagyta, annak jeléül, hogy micsoda küzdelmébe került ez a koldulás.
A legenda elbeszéli, hogy III. Ince pápa ebben az időben álmot látott: látta, hogy a lateráni bazilika összedőlni készül, de egy jelentéktelen kis szerzetes a templom mellé áll, s miközben ő maga egyre nagyobb lesz, a vállával megtámasztja az épületet. Néhány nappal később megjelent Ferenc a társaival a pápa előtt. Ekkor hangzott el a felismerés: „Valóban ez az a szerzetes, aki Isten Egyházát megtámasztotta, és megmentette a pusztulástól!”
Mikor a testvérek a Porciunkula-kápolna körül felépítették első kunyhóikat és elkezdték szeretetteljes közösségi életüket, az egyik jámbor léleknek látomása volt: úgy látta, hogy az egész emberiség ott áll a kápolna körül, de mindenki vak volt. Égre tárt karokkal esedeztek világosságért. Akkor a magasságból nagy fényesség ragyogott fel, betöltötte az egész vidéket és visszaadta a látást a vakoknak. Amikor később a pünkösdi káptalanon az összes testvér megjelent, e látomás beteljesülésének képét mutatták.
Spalatói Tamás így emlékezik vissza a szentre:
„Amikor Bolognában tanultam, láttam Ferencet prédikálni a városháza előtti téren. Összegyűlt csaknem az egész város. Olyan jól és okosan beszélt, hogy a professzorok elámultak ennek a műveletlen embernek a bölcsességén. Közben pedig úgy tűnt, hogy nem is prédikál, hanem beszélget a tömeggel. Az öltözéke szegényes volt, a megjelenése sem volt különösebben vonzó, arca sem volt szép, Isten azonban csodálatos erőt kölcsönzött a szavainak. Az emberek olyan nagy tisztelettel voltak iránta, hogy valamennyien a közelébe akartak férkőzni, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék.”
Ferenc és társai számára Krisztus követésében perdöntő fontosságú volt a szegénység, amelyet életükben nagyon következetesen meg is valósítottak. Ezt az eszmét a pápa előtt is szent hévvel védte meg Ferenc. Mikor pedig az assisi püspök, Guido jó szándékúan figyelmeztette, hogy a testvéreknek mégiscsak kellene rendelkezniük valami vagyonnal, Ferenc így válaszolt: „Uram, ha nekünk volna vagyonunk, akkor fegyverekre is szükségünk volna, hogy a tulajdonunkat megvédjük. Hiszen a birtokolt javakból születnek a tulajdonviták és a pereskedések, amelyek miatt Isten és a felebaráti szeretet oly sokszor hajótörést szenved. Ezért ebben a világban mi egyáltalán semmit nem akarunk birtokolni.” E nyilatkozatával Ferenc nemcsak az Egyház egyik általános bajára tapintott rá, hanem magát a püspököt is szíven találta, akinek az egyik bencés apátsággal éppen birtokpere volt folyamatban.
Ferenccel jó barátságban volt Hugó ostiai bíboros, de igen megütközött, amikor Ferenc egy napon közölte vele, hogy prédikálni szeretne III. Honorius pápa és a bíborosi testület színe előtt. Hugó, ismervén védence kendőzetlen egyenességét, „aggódott csupasz egyszerűsége miatt”. Éppen ezért megíratott és betaníttatott vele egy beszédet, hogy elejét vegye Ferenc lelkesedése váratlan túlkapásainak. Ferenc meg is tanulta a beszédet, de amikor ott állt a pápa előtt, teljesen megfeledkezett a tanultakról és prédikálni kezdett a szívéből. Miközben a prelátusok jogtalan követeléseiről és rossz példájáról szólt, Hugó bíboros legszívesebben a padló alá bújt volna. „Ferenc azonban olyan hévvel beszélt, hogy a lelkesedéstől nem tudta magát féken tartani, s míg a szája beszélt, a lába olyan gyorsan járt, mintha táncolna.” Valamennyi hallgatója megdöbbent és elcsodálkozott a prédikátor bátorságán.
A szent sok békeszerzésének egyik különleges esete ránk maradt egy legendában, a gubbiói farkas történetében: Gubbió környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott – mondja a legenda, és megértéséhez tudnunk kell, hogy a farkas akkoriban a rablólovagok jelképe volt. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Az emberek csak fegyveresen merték elhagyni a várost, és semmi módon nem tudtak a fenevadtól megszabadulni. Akkor jött Ferenc, és minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz és így beszélt hozzá: „Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.” Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.
Arról is maradtak fenn történetek, hogy Ferenc mennyire szerette és milyen egyéni módon élte meg a keresztény szabadságot. Amikor IV. Ottó német császár Rivotortónál átvonult Umbrián pompás kíséretével, Ferenc nem akart a többiekkel együtt csodálkozó sorfalat állni a császárnak, sőt a többi testvérnek is megtiltotta, hogy odamenjenek bámészkodni. Csak néhány testvért küldött el azzal a paranccsal, hogy lépjenek a császár elé és emlékeztessék a földi dicsőség mulandóságára.
Egy alkalommal meglátogatta Ferencet egy gazdag római hölgy, Settesoli Jacoba, akit a szent különösen kedvelt. Kíséretével együtt a kolostor elé lovagolt, amelyben Ferenc betegen feküdt, és beküldött neki egy süteményt, amiről tudta, hogy mennyire szereti. Akkor Ferenc így kiáltott: „Nyissátok ki az ajtót – különben nők a kolostorba be nem tehették a lábukat! –, mert Jacoba testvérre az asszonyok ellen hozott törvény nem vonatkozik!”
Tapintatos felebaráti szeretete a törvény betűje felett állt. Mikor egyszer nagyböjt idején az éjszaka közepén az egyik testvér följajdult, hogy meghal az éhségtől, Ferenc fölkelt és adott neki enni. De hogy ne kelljen szégyenkeznie, ő maga is vele evett. Máskor jót akart tenni egy testvérrel, ezért a szőlőben, amely mellett elhaladtak, kikeresett egy szép tőkét, amelyen különösen nagy, érett fürtök voltak, leült a tőke alá vele együtt és közösen ették a szőlőt.
De amikor az eszményről volt szó, Ferenc nagyon szigorú volt. Az egyik testvér például megfeledkezett magáról, és pénzt fogadott el – amit Ferenc csak „szamárganéjnak” tartott –, ezért a szájában tartva kellett a trágyadombra vinnie. Kezdetben ugyanis csak természetbeni adományokat fogadtak el a ferencesek, pénzt nem.
Ugyanígy Ferenc tökéletes engedelmességet követelt. Rufinus testvér – aki korábban igen tekintélyes assisi polgár volt – csak kelletlenül ment a városba prédikálni, és különböző kifogásokat keresett, hogy kibújjon a feladat alól. „Mindezek ellenére Rufinus testvér elmegy, és templomban fog prédikálni – döntött Ferenc –, mégpedig kámzsa nélkül, csak nadrágban!” De ő maga is ugyanígy nekivetkőzött és követte Rufinust, hogy a tömeg gúnyolódása őt is érje.
Az alázatosságban azonban nem lehetett túlszárnyalni. Betegségében egyszer evett egy keveset egy sült csirkéből. Gyógyulása után eljött Assisibe és a kíséretében lévő testvérnek megparancsolta, hogy kössön kötelet a nyakába, annál fogva vezesse őt, és közben hangosan kiáltozza: „Nézzétek a csalót! Titokban csirkehúst evett, anélkül, hogy tudtátok volna!”
Ferenc nem volt tudós, számára sokkal fontosabb volt az evangélium szerinti élet, mint az olvasás, ezért minden tétovázás nélkül odaadta a testvérek birtokában lévő egyetlen Szentírást egy szegény asszonynak azzal a meghagyással, hogy adja el és az árán vegyen magának kenyeret. S bár ő maga nem olvasta a Szentírást, annak szellemét annyira magában hordozta, mint kevesen mások. Művelt teológusok csodálkoztak el a szentírásmagyarázatain, és egy domonkos teológus így nyilatkozott róla: „Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.”
Mivel Ferenc a tapasztalataiból és a valóságban élt, Greccióban karácsonyra felépítette a betlehemi istállót, ökröt és szamarat állított bele, pásztorokat és zenészeket hozott, mert a maga tárgyi valóságában akarta látni és láttatni a betlehemi barlangot.
Mivel a házak és a tanulmányi intézetek tulajdonjog tárgyát képezték és helyhez kötötték a rendtagokat, megparancsolta a testvéreknek, hogy hagyják el bolognai tanulmányi házukat. Mikor pedig az assisiek Ferenc távollétében a Porciunkula körüli kunyhók helyére kőházat emeltek a testvéreknek, Ferenc hazatérése után haragosan mászott fel a tetőre, leszórta a cserepeket és kezdte bontani a gerendákat. Kiabált a testvéreknek, hogy tüntessék el ezt a „szegénység elleni szörnyűséget”. És alapjáig lerombolta volna a házat, ha katonák meg nem fogják és tudomására nem hozzák, hogy a ház nem a testvéreké, hanem a város tulajdona.
Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, „Isten gyermekeit” bárki is bántalmazza. Betegsége idején egyik barátjától kapott egy fácánt, és a „fácán testvért” nem volt szabad levágni. Máskor egy kis kakas menekült hozzá, és Ferenc úgy gondozta, mint anya a gyermekét. Ismét máskor egy hálóba került halat szabadított meg és bocsátott útjára.
Tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott. A tökéletes öröm titkáról így tanította a testvéreket, amikor egy téli reggelen úton voltak Porciunkula felé: „A testvérek jó példája, a csodatevő erő, a betegek gyógyítása és a halottak feltámasztása – nagy dolgok ezek, Leó testvér! De mindennél több a tökéletes öröm.
Nem található az sem a tudományban, sem a nyelvek adományában, sem a nagy prédikálótehetségben, és mégis az egész világot meg lehet vele téríteni. S ha mi most megérkezünk a Porciunkulához, és várnunk kell a kapu előtt az esőben és a hidegben, mert a kapus megvárakoztatja a hívatlan vendégeket, és mi ezt türelemmel elviseljük – ó, Leó testvér, írjad csak –, ebben áll a tökéletes öröm!
És ha a további zörgetésünkre a kapus furkósbottal kirohan, megragadja a kapucninkat, a földre ránt, és a hóban tetőtől talpig jól elver minket, ha mi ezt is türelemmel és Krisztus szenvedésére gondolva zokszó nélkül el tudnánk viselni – írjad csak, Leó testvér –, ebben áll a tökéletes öröm!”
Assisi Szent Ferenc jövendölése
(forrás: http://de.scribd.com/doc/43535047/Anton-Angerer-das-Steht-Der-Welt-Noch-Bevor)
1880-ban Assisi Szent Ferencről és életéről Párizsban megjelent egy összkiadás, melyben egy sokáig elveszett, majd újból felfedezett jövendölés található. A latin kiadás 430. hasábjában Szent Ferenc eladdig ismeretlen víziója olvasható, melyet röviddel halála előtt közölt rendtársaival.
»Miután röviddel halála előtt összehívta testvéreit, óvta őket az eljövendő szorongattatások miatt, miközben ezeket mondta:
„Viselkedjetek bátran, testvérek, legyetek erősek és bízzatok az Úrban. A szorongattatás és a szomorúság nagy idői közelegnek (szószerint: sietnek, hogy eljöjjenek), melyekben világi és szellemi zűrzavar és veszélyek harapódznak el, sokak szeretete kihűl és a Gonosz rosszassága minden mértéket meghalad.
A démonok hatalma a szokásosnál erősebben lesz elengedve, a mi és a többi szerzetesrend szeplőtelen tisztasága annyira el lesz torzítva, hogy a keresztények között csak nagyon kevesen fognak az igazi pápának és a római Egyháznak őszinte szívvel és tökéletes szeretettel engedelmeskedni: Valaki, akit azon szorongattatás csúcspontján nem az egyházjog szerint választottak pápának, azon fog igyekezni, hogy rafinált módon (szószerint: eszességgel) sokakba a tévedés halálos mérgét (szószerint: a halált) csöpögtesse.
Abban az időben a botrányok megsokszorozódnak, rendünk kettészakad, a többi szerzetesrendből sok teljesen elpusztul, mert nem mondanak ellen a tévedésnek, hanem elfogadják. Olyan sok vélemény és szakadás lesz a nép körében, a szerzetesek között és a klérusban, hogyha azok a napok az Evangélium igéi szerint nem rövidülnének meg, még a kiválasztottakat is a tévedésbe vezetnék, ha nem Isten mérhetetlen irgalmasságának hatalmas árama vezetné őket.
Szabályzatunkat és életmódunkat abban az időben néhányan a legélesebb módon támadják meg. Mérhetetlen kísértések fognak betörni. Akik akkor igaznak bizonyulnak, az élet koronáját kapják meg. De jaj azoknak, akik reményüket egyedül a szerzetesi életbe fektetve langyosak lesznek, és a kísértéseknek nem állnak állhatatosan ellen, melyek a kiválasztottak próbatételeként engedtetnek meg.
Azok, akik izzó lélekkel az igazság iránti szeretetből és buzgalomból ragaszkodnak a vallásossághoz, mint engedetlenek és szakadárok üldöztetéseket és jogtalanságokat fognak elszenvedni. Mert üldözőik a gonosz lelkektől űzetve azt fogják állítani, hogy az engedelmesség nagy tette (szószerint: nagy engedelmesség) Istennel szemben, ennyire megromlott embereket megölni és a földről eltörölni.
De akkor az Úr a szorongatottak menedéke lesz, és meg fogja menteni azokat, akik Benne bíztak. És ezek, hogy Urukhoz hasonlóak legyenek, bizakodva fognak viselkedni, és a halál által az örök életet elnyerve, úgy fognak dönteni, hogy inkább Istennek engedelmeskednek, mint az embereknek; és mivel a hazugságba és a hűtlenségbe nem akarnak beleegyezni, a haláltól semmi módon nem fognak félni.
Abban az időben néhány prédikátor az igazságot agyonhallgatja (szószerint: hallgatással betakarja), mások eltapossák és letagadják. Azok életvitelének szentsége, akik csak külsőleg vallják meg, nevetségessé válik, ami miatt az Úr Jézus Krisztus nekik nem méltó pásztorokat, hanem pusztítót fog küldeni.”«
(Katolikus honlap)
Istenünk, ki Szent Ferencnek megadtad, hogy a szegénységben és az alázatosságban hasonlóvá váljék Krisztushoz, engedd, kérünk, hogy az ő nyomdokain haladva követhessük Fiadat, és örvendező szeretettel egyesülhessünk Veled!
Assisi Szent Ferenc könyörögj érettünk!