Az ószövetségben láttuk az árnyat, a jelképet, szemléljük most már a fényt, a valóságot is. Újszövetségi papság! Kifoghatja fel magasztosságodat s jelentőségedet? Szent Pál apostol a zsidókhoz írt levelében fenséges szavakkal beszél róla. Az ószövetségben, úgymond, „többen lettek ugyan papokká, mivel a halál miatt meg nem maradhattak; ennek (Jézusnak) pedig, minthogy örökké megmarad, örök papsága vagyon, azért mindörökre üdvözítheti is azokat, kik általa járulnak az Istenhez”. (Zsid 7,23–25) „Mennyivel jobb szövetségnek kezese tehát Jézus, akinek megesküdött Úr, és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké.” (Vö. Zsid 7,21–22)
Pál ugyan csak egyetlen papról beszél, aki az ő királyi papságát Melkizedek rendje szerint századokon keresztül, egészen a világ végéig gyakorolni fogja. Ámde éppen ebből ragyog elő az újszövetségi papság minden emberi fogalmat messze felülmúló magasztossága.
A katolikus papság tehát, amely kétségkívül Krisztus rendeléséből létezik, nem lehet más, mint az Istenember papságában való részesedés.
Nincs több pap, csupán csak egy van. A katolikus pap tehát csak Krisztus helyettese lehet, az ő nevében, megbízásából s teljhatalmával cselekedhetik. A katolikus pap szerv, orgánum, amely által az isteni Főpap hivatását betölti, halalmát gyakorolja.
És valóban a katolikus pap minden papi ténykedésében egyszerűen csak Krisztus helyettese. Ugyanazt az áldozatot mutatja be, amelyet a Megváltó kínszenvedésének előestéjén bemutatott. „Ezt cselekedjétek – parancsolja a katolikus papság első képviselőinek – az én emlékezetemre.”
Krisztus parancsolja meg, hogy az ő kegyelmeit a szentségek által papjai a lelkekbe öntsék. Ő adja a kegyelmet, ő végzi a megszentelést papjai közreműködésével. „Megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében.” „Vegyétek a Szentlelket (Krisztus Lelkét!), akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsátatnak nekik.” Azért találóan jegyzi meg Aranyszájú Szent János: „Az, ami előttünk van (a szentségek hatása) nem az emberi erő műve: az, aki egykor cselekedte, cselekszi azt most is. Mi csak szolgák vagyunk; ő maga azonban az, aki megszentel és átváltoztat”. „Péter keresztel – mondja Szent Ágoston nem kevésbé jellemzően – ez (Krisztus) az, aki keresztel; Pál keresztel, ez az, aki keresztel; Júdás keresztel? ez az, aki keresztel.”
Az Egyház ezt mindig így hitte, tanította. „A mi Urunk Jézus Krisztus mielőtt a mennybe ment volna, a papokat helyettesei gyanánt hagyta hátra”, jelenti ki a tridenti szent zsinat. S máshelyütt azt állítja, hogy a szentmise a keresztáldozattal egy és ugyanaz az áldozat, mert benne ugyanazt az áldozati bárányt ugyanaz a pap mutatja be, amennyiben Krisztus a pap segítségével magát feláldozza.
A pap tehát Krisztussal nem csak egyetlen erkölcsi személyt alkot, miként a király s követe, hanem valamiképpen vele összeolvad. Krisztus általa áldoz, szentel.
Mindaz tehát, ami csak Krisztusról, az isteni főpapról elmondható, ráillik a katolikus papra is. Amit az ószövetség ezredéveken át előkészített, amit a próféták megénekeltek, az mind Krisztuson keresztül a katolikus papságban valósul meg. Reája vonatkoznak tehát ily értelemben Zakariás próféta igéi is. „Végy aranyat és ezüstöt és csinálj koronákat és tedd… a főpapnak fejére… És rajta leszen a dicsőség, ülni fog és uralkodni királyi székében és ő pap leszen királyi székében.” (Zak 6,11–13)
A katolikus pap lelki méltósága tehát, tekintve eredetét és természetét, minden földi állást s méltóságot, még a királyokét is messze felülmúlja s túlragyogja, akár csak a nap a csillagokat.