Már az ószövetségben maga az Úr választja meg azokat, akiknek sajátos hivatása a különös istenszolgálat s közvetítés az Ő isteni Felsége s a nép között. A papi hivatal, amelyet kizárólag Lévi nemzetségére ruházott, három rangfokozatot foglalt magában: a főpapit, papit s a levitákét. A legelső főpap Áron volt, akit Isten parancsára testvére, Mózes ünnepélyesen felszentelt, felkenve őt olajjal s reá adva az előírt szent ruhákat. (Vö. Lev 8,12) A főpap, kinek a papok és leviták mindnyájan alá voltak rendelve, halálig viselte hivatalát. Legmagasztosabb teendője volt az év bizonyos napján a népet Istennel kiengesztelni. Az ő kötelessége volt reggel s este az arany füstölőoltáron kellemes illatszereket égetni az Úrnak. Később ezt már az egyszerű papok is megtehették.
A főpap volt a legfőbb bíró oly kényes esetekben, midőn a világi bíróság után hozzá fellebbeztek. A papok, írástudók és a nép véneiből alakuló nagy tanácsnak ő volt az elnöke. A királyok idejében ezek felkenése is az ö jogkörébe tartozott. A főpapi állás öröklés útján szállott Áron ivadékaira; az utolsó időkben azonban megvásárolható hivatallá süllyedt alá.
Az egyszerű papoknak is Áron nemzetségéhez kellett tartozniuk, s ugyancsak ünnepélyes felszentelés útján foglalhatták el hivatalukat. Minden testi fogyatkozástól mentnek kellett lenniük s hivatalviselésük idején semmi bort vagy részegítőt nem volt szabad élvezniük. Ruházatuk bár egyszerűbb, de hasonló volt a főpapéhoz. Kötelességük volt a főpapnak mindenben kezére járni s naponkint a reggeli és esti áldozatot bemutatni.
A vándorlás idején ők hordozták a frigyszekrényt vállukon s az ő tisztjük volt a törvénykönyveket őrizni s bíráskodni a házassági ügyekben. Ők határoztak a fogadalmak felett, a viszályokat ők egyenlítették ki, a poklosság s egyéb tisztátalanság felett ők mondottak véleményt. A törvényt magyarázták, az ifjúságot oktatták, a szombatot s más ünnepeket trombitaszóval kihirdették.
A leviták viszont a papok segédei voltak. Őket is felszentelték a szentély szolgálatára. (Szám 8) Feladatuk volt a papoknak sajátos teendőikben segédkezni, a szövetség sátorát s később a templomot őrizni s rendben tartani, az áldozatoknál vízről, fáról s egyéb szükségletekről gondoskodni.
Dávid király négy osztályba sorolta őket. Az elsőbe tartozók a papoknak segédkeztek a templomban. A második osztálybeliek a szentélyt őrizték. A harmadik osztályt a zenészek alkották, kik a zsoltárokat énekelték s hangszereken kísérték. Végül a negyedik osztálybeliek a nemzetségek könyveit vezették s a szent könyvek másolásával foglalkoztak. Valószínűleg ez utóbbiakból származtak a későbbi „írástudók”. A leviták részére Mózes törvénye külön ruházatot nem írt elő, azonban Dávid és Salamon ideje óta a zenészek s a frigyszekrény hordozói pamutból készült felöltőt viselnek. A papok és leviták külön, számukra kijelölt városokban laktak, ahonnan, mikor a szolgálat sora reájuk került, egy-egy hétre Jeruzsálembe kellett utazniuk, hogy a szövetség sátorában, illetőleg a templomban szent hivatásukat betöltsék. Szolgálati hetük alatt az áldozati hús egy része s az egyéb áldozati ajándékok bizonyos hányada őket illette, otthon pedig családjukkal együtt a többi nemzetség által nekik szolgáltatott tizedből éltek. Mert nekik nem mértek ki külön földterületet az ígéret földjén. Az ő örökségük az Úr vala.
Krisztus idejében a papok rendje mintegy húszezer, a levitáké pedig harmincezer tagot számlált. Gondoljuk el mindehhez a fenséges templomot, az elsőt a salamonit, amelyet Nabukodonozor lerombolt, s a másodikat, amelyet Zorobabel annyi kegyelettel újra felépített, s akkor némi fogalmat alkottunk az ószövetségi kultusz nagyszerűségéről. Ez a második templom, amely pedig csak árnyéka vala az elsőnek, oly roppant méretű s kiterjedésű volt, hogy kiterjedésre még a mai római Szent Péter-templomot is alig lehet vele összehasonlítani. Középpontja volt ez a vallásos és nemzeti életnek egyaránt. Melléképületeiben helyet talált a törvényszék, az akadémia, az iskolák, a bank, a vásár, a fellegvár, szóval a népnek egész közélete. Moriah hegyén épült, s így uralkodott a város felett. Midőn este a nap Júdea bércei mögött alászállott s búcsúzó sugarai visszaverődtek a templom aranyos lemezekkel borított lapos tetőzetén s kupoláin, ez oly fenséges látvány volt, amely minden zsidó szívet nemzeti önérzettel s vallásos lelkesedéssel töltött el.
Ez a nagyszerű kultusz azonban, amely csak előképe, árnya volt az újszövetséginek, Krisztus idejében már több sebből vérzett s kimúlásának előjeleit tüntette fel.
Heródes király mindjárt uralkodása kezdetén feleségül vevén Mariannát Boëthus leányát, hogy apósát felemelje, főpapnak teszi meg. Boëthus nem volt Áron nemzetségéből való s így feltolakodása valóságos szentségtörés számba ment. Családjából az úgynevezett Boëthusim papi kaszt alakult, amely a vallást inkább kizsákmányolta, mint szolgálta. Nemsokára a római hatalom Boëthus elhatalmasodó családja ellen vetélytársat állít a hasonló szellemű Annásban, aki nem Istentől, hanem Quirinus követtől nyerte méltóságát, s megtartotta azt tizennégy éven át. Tiberius trónralépése idején elmozdították ugyan, de ő talált módot, hogy hivatalát öt fiára, sőt vejére, Kaifásra is átszármaztassa, s így kulisszák mögött mégis csak ő intézze az ügyek folyását.
Minden jel tehát arra mutatott, hogy a kétezer éves ároni papság végnapjait éli. És valóban hivatását már betöltötte, s így helyét át kellett adnia annak az egyetlen isteni főpapnak, akit milliónyi áldozataival előre rajzolt, hirdetett s jelképezett, a messiásnak, Krisztusnak. Midőn Jézust születése utáni negyvenedik napon a pap a templomban karjába vette s az Úrnak bemutatta, ezzel egyben az egész ószövetségi papság feladatának s hivatásának csúcspontjára ért. Mert ez a gyermek azért jött, hogy „megtisztítsa Lévi fiait, és megpróbálja őket, mint az aranyat és mint az ezüstöt, hogy az Úrnak áldozatokat mutassanak be igazságban. És tetszeni fog az Úrnak Júda és Jeruzsálem áldozata, mint a hajdani napokban és mint a régi esztendőkben”. (Mal 3,3.4)
Hogy pedig a próféta itt nem csak az Áron-féle papság megreformálásáról, hanem az ezt felváltó új papságról s áldozatról beszél, világosan elárulják könyvének egyéb részei. (Vö. Mal 1,10.11)