I.
Boldog, akit az igazság maga tanít, nem képekben és elhangzó szavakban, hanem úgy, ahogyan ő önmagában van és szól.
Vélekedésünk, eszünk gyakran megcsal minket: rövidlátónak mutatkozik.
Mit használ a titkos és rejtett dolgokról való sok szőrszálhasogató okoskodás; ha ezeket nem ismerjük, nem vetik szemünkre az ítéleten.
Nagy bolondság, hogy elhanyagolva a hasznost meg a szükségest az után kapkodunk, ami kíváncsiságunkat felajzza, s ami ártalmunkra van!
Szemünk van, s nem látunk; akkor mi gondunk a dolgok nemével és fajaival?
Akihez az örök Ige szól: az kigázol a sokféle vélekedés közül.
Egy igéből lehet megérteni mindent, és ezt az egy igét hirdeti minden: és ez a Kezdet, amely szólít is minket.
Nélküle nincs értelem, sem igaz ítélet senkiben.
Aki mindent ebbe az egy igébe foglal, mindent erre az egyre igazít, ebben az egyben szemlél, az lehet állhatatos szívű, az lelhet békés megállapodást Istenben.
Ó, igazság-Isten: hadd legyek eggyé veled az örökké való szeretetben!
Gyakran megcsömörlöm a sok olvasástól és tanulástól: benned van mindaz, amire vágyva vágyom.
Hallgasson hát minden tanító, és némuljon el az egész teremtett világ a te színed előtt, és csak te magad szólj hozzám.
II.
Minél közelebb jut valaki ahhoz, hogy önmagával azonos legyen, és szívében minél egyszerűbb lesz, annál messzebb s annál följebb jut a megértésben fáradság nélkül, mert onnan fölülről kapja meg az értelem világosságát.
A tiszta, egyszerű és állhatatos lélek a sokféle tevékenykedésben sem szóródik szét, mert mindent Isten dicsőségére tesz: és azon van, hogy önmaga-keresése soha se nyugtalanítsa.
Ki gáncsol, ki gyötör jobban, mint szíved meg nem tört hajlama?
A derék és istenfélő ember előbb odabent elrendezi minden dolgát, amit kint meg kell tennie.
Nem a dolgai húzzák-vonják vétkes hajlamának szeszélye szerint, hanem maga szabja azokat az igaz okosság mértékéhez.
Kinek kell keményebb harcot vívnia, mint aki önmagát igyekszik legyőzni?
Úgy volna rendjén, hogy ez legyen a mi foglalatosságunk: önmagunk legyőzése, az, hogy naponta jobban erőt vegyünk önmagunkon, és így valamit gyarapodjunk a jóban.
III.
Ebben az életben minden tökéletesség magában hordoz valami fogyatkozást; és minden okoskodásunkban van valamicske homály.
Az alázatosság és az önismeret biztosabb út Istenhez, mint az elmélyült tudós kutatás.
Nem kell kárhoztatnunk a tudományt, vagy bármiféle, egyszerű jártasságot valamiben.
Jó az magában véve, Isten rendelése szerint való.
De mindig többre kell becsülni nála a jó lelkiismeretet és az erényes életet.
Mivel pedig sokan inkább igyekeznek tudni, mint tisztességesen élni; azért gyakran eltévelyednek, s vagy semmi gyümölcsöt nem teremnek, vagy csak igen keveset.
Ó, ha akkora szorgalommal irtogatnák bűnös hajlamaikat, oltogatnák magukba az erényeket, amekkorát a kérdések fölvetésében tanúsítanak; nem volna annyi bűn és botránkozás a nép között, sem annyi feslettség a klastromokban!
Bizony, ha ránkvirrad az ítélet, nem kérdik, mit olvastunk, hanem hogy mit cselekedtünk; nem kutatják, mily szépen beszéltünk, hanem hogy milyen szentül éltünk.
Mondd csak meg, hol vannak most azok az urak és doktorok, akiket jól ismertél, amikor még éltek, és tudományuk miatt tündököltek?
Javadalmuk másokra szállt: s nem tudom, egyáltalán emlékeznek-e rájuk.
Míg éltek, úgy látszott, nem akárkik, most hallgat róluk a világ.
Ó, milyen hamar elmúlik a világ dicsősége.
Bár életük egybehangzott volna tudományukkal: akkor lett volna köszönet tudós igyekezetükben, tanításukban.
Mily sokan elvesznek világias, hívságos tudományuk miatt, akik Isten szolgálatával keveset törődnek!
S mert inkább akarnak nagyok lenni, mint kicsinyek és alázatosak, azért semmivé lesznek gondolataikban.
Az nagy igazán, akiben nagy szeretet lakik.
Az nagy igazán, aki kicsinynek ismeri magát, és semmibe veszi azt is, ha közmegbecsülés veszi körül.
Az okos igazán, aki minden földi dolgot szemétnek tekint, csak Krisztust megnyerhesse.
És az a valóban, a helyesen tudós, aki Isten akaratát teljesíti, a magáét pedig megtagadja.