A katolikus Egyház isteni Alapítója szándéka és intézkedése folytán az eltévedés minden veszélye nélkül vezérli Krisztus nyáját az örök életre. Szóval saját hivatása ügyében, hit és erkölcs dolgában, nem csalatkozhatik. És ennek szükségképpen így kell lennie.
Az isteni Mester ugyanis minden kétséget kizárólag azt akarta, hogy az ő Egyháza sértetlen épségében fennmaradjon a világ végéig, hogy a pokol kapui azon erőt ne vegyenek (Mt 16,18), azt, mint „az igazság oszlopát s erősségét”, soha semmi hatalom le ne döntse. (1Tim 3,15) Ámde éppen azért a tévedéseknek annyira kitett emberekre Egyházát nem bízhatta, hacsak különös isteni támogatásról nem gondoskodik. Meg is tette. „Én kérem az Atyát – úgymond – és más Vigasztalót ad nektek, hogy örökké veletek maradjon; – az titeket megtanít mindenre és eszetekbe juttat mindent, amiket nektek mondottam.” (Jn 14,17.26)
Az Üdvözítő továbbá örök büntetés terhe alatt kötelességévé teszi mindenkinek, hogy Egyházának higgyen s engedelmeskedjék. „Elmenvén – úgymond – tanítsatok minden nemzeteket… megtartani mind, amiket parancsoltam nektek… Aki hiszen és megkereszteltetik, üdvőzül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.” (Vö. Mt 28,19; Mk 16,16)
Ámde ilyet követelni az embertől merő igazságtalanság volna, ha másrészt Isten nem gondoskodnék s garanciát nem nyújtana, hogy az Egyház hamisat tanítani s jó erkölcsbe ütközőt parancsolni nem fog.
Ez a tévmentesség pedig, mellyel az Úr Egyházát felruházta, nem valamely neki kölcsönzött isteni tökéletesség, sem pedig isteni sugalmazás, hanem egyszerűen az isteni Gondviselés jóságos intézkedése, melynek számtalan mód s eszköz áll rendelkezésére, hogy az Egyházat megóvja, nehogy olyasmit hirdessen s parancsoljon a hívek összességének, ami a Krisztustól s az apostoloktól átvett hit s erkölcsi tanoktól eltérő s éppen azért téves és veszélyes.
Tévmentes pedig az Egyház elsősorban fejében, főpásztorában, a római pápában. Ennek szükségképen így kell lennie. Mert ha a fej, a főpásztor tévedne, tekintélye folytán az egész nyájat magával ragadná a tévedésbe. A nyáj köteles ugyanis a pásztor után igazodni s nem megfordítva. Azért Jézus a Péterre épült Egyháznak ígérte meg, hogy a pokol kapui rajta erőt nem vesznek s Péterért s benne valamennyi hivatalutódjáért külön imádkozott, hogy hitük meg ne fogyatkozzék, hanem inkább ők legyenek a hitben támaszai valamennyinek. „Én pedig – úgymond az Úr Péterhez – könyörögtem éretted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited; és te egykoron megtérvén, erősítsd meg atyádfiait.” (Lk 22,32)
Szépen mondja ez ügyben Szalézi Szent Ferenc: „Miként a kertész, ha látja a szomjas, tikkadt növényt, nem minden ágát, hanem csak a gyökerét öntözi meg, minthogy a gyökérből a nedvesség mindenegyes ágba felhatol, úgy az Úr is, miután Egyháza fáját elültette, a fejért, a gyökérért imádkozott, nehogy a víz, vagyis a hit, abban hiányozzék, akinek a többit meg kell erősítenie, hogy így aztán a fej segélye folytán a hit az Egyházban mindig fennmaradjon”. Ez a fenséges személyes kiváltság hozza a pápát oly közel a szívünkhöz, lelkünkhöz. Ez teszi őt igazában Krisztus helytartójává s az oltáriszentségi Üdvözítőnek mintegy kiegészítőjévé.
Odaborulunk az oltár elé. Hitünk mondja: itt van Jézus Krisztus igazán, valóságosan, elevenen, testestül, lelkestül, szívestül, mindenestül! Hiszem! Ah! de mégis valami hiányzik nekem. Nem beszél. Ó, Jézus, hol a szavad? Te megígérted: „Íme, én veletek vagyok mindennap világ végezetéig.” (Mt 28,20) De szótlanul, némán? Minő kár!
Jézus jelen az oltáron, de nemcsak néma; nem is kormányoz. Táplálja a lelkeket, de nem igazgatja.
Ígérted, Uram, hogy velünk maradsz, de hol a pásztorbotod? Nézem a szentség szent fátyolát. Átlát rajt’ a hitem, de egyben mindjobban átérzem, hogy van Krisztus, aki nincs itt. Látom az oltár szent titkában az alázatos, néma gyermeket; látom az Urat csendes, elvonult, engedelmes názárethi életében, sőt a szentmise a kálvária hősét is elevenen elém idézi; szemlélem teste-vére titokzatos szétválásában megváltói halálát … De hol a tanító Krisztus, hol a bűnbocsátó Krisztus? Hol a jó Pásztor? Hol a csalatkozhatatlan szó, mely megment a tévedéstől; hol a felsőbb tekintély, joghatóság, mely nélkül olyanok volnánk, mint a bolyongó, elszéledt juhok?
Hol van? Rómában, a pápában. E kettő együtt: Oltáriszentség s pápa kiegészítik egymást s adják nekem az egész Krisztust. Aki e kettőt szereti, az szereti igazán Krisztust. A pápa személyes tévmentességének tanát, melyet már az ősi Egyház röviden így fejezett ki: „Róma beszélt, az ügy be van fejezve!”, amelyre annyi zsinat világosan célzott, így nevezetesen az efezusi (431), chalcedoni (451), III. konstantinápolyi (680–1), a flórenci (1438–1445) s amely tant gyakorlatban az egész Egyház mindenkor vallott, végül a vatikáni zsinat (1870) iktatta a hitágazatok sorába. Ezúttal a hivatalos Egyház megállapította a pápai tévmentesség feltételeit s bizonyos határait is. Eszerint a pápa nem tévedhet akkor, ha mint az egész Egyház főpásztora, hit és erkölcs dolgában végérvényesen nyilatkozik. (Ex cathedra.)
Másodsorban tévmentes az Egyház püspökeiben is, ha ezek a pápával egyesülten akár az egyetemes zsinatokon, akár a földkerekségén szétszórva hit s erkölcs dolgában egyöntetűen tanítanak. Egyes püspökök azonban tévedhetnek, amint ezt a történelem is igazolja.