Igaz ugyan, hogy a Megváltó azt állította, hogy „nem jön el az Isten országa szembetűnőképpen; s nem mondják majd: Íme itt, vagy íme ott; mert íme az Isten országa bennetek vagyon”. (Lk 17,20.21) De ezzel csak a zsidókat, nevezetesen az őt éppen faggató farizeusokat akarta vérmes reményeikből kiábrándítani, kik hatalmas, gazdag, politikai országot vártak a Messiástól. Azonban emellett nem hagyott senkit sem kétségben aziránt, hogy az ő Egyháza látható társaság lesz. Hiszen látható főt, látható elöljárókat rendelt, kiket „a világ világosságának” nevezett. „Hegyen épült városhoz” hasonlítja Egyházát, amelynek „kapuja” is, ti. a szent keresztség, valamint többi szentségei és istentisztelete, mind érzékelhetők. Szoros kötelességévé tette Urunk mindenkinek, ki üdvözülni akar, hogy mellette színt valljon: „Minden, ki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, ki mennyekben vagyon; aki pedig megtagad engem az emberek előtt, megtagadom én is őt Atyám előtt, ki mennyekben vagyon”. (Mt 10,32.33) Végül kiközösítéssel sújtja azokat, kik Egyháza ítéletének magukat alá nem vetik: „ha pedig (valaki) az Anyaszentegyházra sem hallgat, legyen neked, mint a pogány és a vámos”. (Mt 18,17)
A protestánsok csak azért, hogy saját létfolytonosságukat Krisztustól fogva egészen a reformációig valamiképpen igazolják s kimagyarázzák, az Egyház láthatóságát tagadták. Azonban ugyancsak reájuk cáfol tulajdon gyakorlatuk. Mert hiszen ők is csak megvonják eklézsiájuk látható határait, amelyeken belül látható elöljáróság a látható alattvalókat ugyancsak észrevehető módon felveszi, kizárja, kormányozza, fenyíti s megadóztatja. Mindez azonban láthatatlan, csupán a szívek mélyén lappangó társaságban teljesen érthetetlen volna.