Hogy az egyházparancsok nagy jelentőségét s fontosságát igazában megértsük s alaposan megszívleljük, szinte nélkülözhetetlenül szükséges, hogy szemügyre vegyük s tanulmányozzuk magát azt az Egyházat, mely nekünk parancsol.
Katolikus Egyház! Ki írja le nagyságodat, szépségedet?! A Szentlélektől ihletett apostol így beszél, vagy talán inkább így énekel rólad: „Krisztus… szerette az Anyaszentegyházat és önmagát adta érette, hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az élet igéje által, hogy dicsővé tegye magának az Anyaszentegyházat, nem lévén azon szeplő, vagy redő vagy más efféle, hanem hogy szent és szeplőtelen legyen” (Ef 5,25–27)
Hogyan is ne volna szép az Egyház, ez a második Éva, az élők igazi anyja, amely a második Ádámnak, a kereszt fáján szendergő isteni Megváltónak megnyílt oldalából, szívsebéből született? Az innen serkedező vér és víz ugyanis jelképe a szent keresztségnek s Oltáriszentségnek s a többi szentségeknek, melyek megalkotják, fenntartják s fejlesztik szüntelen Krisztus titokzatos testét, az Egyházat.
De kezdjük elülről. Mikor az Istenember nagy élete munkájának, az Egyháznak létesítéséhez fogott, a bölcs emberhez hasonlóan járt el, „ki házát kősziklára építette. És szakadt az eső, jött az árvíz, a szelek fúttak és ama házra rohantak; de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapítva”. (Mt 7,24–25)
Ezt a sziklaszilárd fundamentumot az Úr nagy körültekintéssel keresi ki, választja meg. Először, mint az Írás elbeszéli (Jn 1), János és András jönnek az Úrhoz s ajánlják fel neki szolgálataikat. Jézus nagy keggyel fogadja őket, de a választás nem reájuk esik. Midőn azonban András elhozza testvérét, Simont, a villogó szemű, lelkes galileai halászt, az Úr reánéz, mint a latin magát jellemzően kifejezi, beléje néz (intuitus eum). „Te Simon vagy – szólal meg – Jónás fia, te Kéfásnak (sziklának) fogsz hívatni.” (Jn 1,42) Már ez sokat jelent!
Egyelőre azonban hazabocsátotta valamennyiöket.
Kevéssel utóbb az Úr a tenger közelében tartózkodott, valahol ott Kafarnaum és Názáreth között. A fennsík, amelyen áll, a természet alkotójától mintha csak hallgatóság számára volna berendezve. Nagy néptömeg gyűlt itt össze, főleg Galileából s a Jordán-menti nyugati tartományokból, Judeából, sőt Tyrus és Szidonból, hogy a hamarosan nagy hírűvé válott galileai prófétát hallgassa. Ott vannak körötte a tanítványok, kiket vándorútjaiban itt is, ott is elég nagy számban kiválasztott, meghívott. Az előző éjszakát az Úr egészen imában töltötte. Már ezzel is jelezte, hogy világra, sőt az egész örökkévalóságra szóló roppant fontosságú mű megalkotása előtt áll. Mikor pedig elérkezett a reggel, az Úr alászállott a hegy magaslatáról, miként Mózes Sina hegyéről, ahol az Úrral társalgott.
Kijelenti, hogy tanítványainak nagy számából tizenkettőt szándékozik kiválasztani, akik aztán szorosabban hozzá csatlakoznak s különös értelemben követei, apostolai legyenek.
Ez volt ám a fenséges jelenet!
A nap éppen felszállóban van és csillogó arannyal hinti be a tengert s köröskörül fekvő kedves tájakat. A keleti Jordánföld hegyei kékes és violaszínű árnyékot vetnek, a Tábor – a déli oldalon – ragyogva emeli fénysugaras hatalmas fejét Gelboe és Efrain hegyei fölé. Északról pedig a méltósággal teljes hóborította öreg Hermont a napsugarak mintha csak friss rózsákkal koszorúzták volna meg. A széltében-hosszában táborozó nép színes egyvelege ünnepélyes csendbe merül, a tanítványok feszült figyelemmel várakoznak. És mindjárt elsőnek kit szólít elő az Úr? „Simont, kit Péternek neveze.” (Lk 6,14) Ő mindig s mindenben az első. Máté határozottan ki is jelenti: „Első Simon, ki Péternek neveztetik”. (Mt 10,2) És ugyan miért éppen ő az első? Hiszen nem ő jött először Krisztushoz! Első, mert Jézus így akarta, az isteni örök tervek szerint…
Jézus most már apostolaitól kísérve vonul a Jordán szent forrásai felé, hogy azon a szép, magányos vidéken kissé megpihenjen. Fülöp-Cezareájának határában vannak. Egyszer csak megáll az Úr s az apostolok felé fordulva felveti a kérdést: „Kinek tartják az emberek az ember fiát?” (Mt 16,13) Az apostolok erre sorra elmondják, amit a nép ajkáról e tekintetben hallottak. „Ti pedig kinek tartotok engem?” – szól erre az Úr. Előáll a többiek élére Péter, hiszen ő szokta a többit képviselni. „Te vagy Krisztus – úgymond –, az élő Isten Fia.” (Uo. 16) Halljuk csak Jézus válaszát. Meglepő, méltóságos, nagyszerű és magasztos!
„Boldog vagy, Simon, Jónás fia! mert a test és vér nem jelentette ki ezt neked; hanem Atyám, ki mennyekben vagyon. Én is mondom neked, hogy te Péter vagy és e kősziklán fogom építeni Anyaszentegyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek országa kulcsait. És amit megkötendesz a földön, meg leszen kötve mennyekben is; és amit feloldandasz a földön, fel leszen oldozva mennyekben is.” (Uo. 17–19.)
Ezek a pápaságot megteremtő szavak, ez a pápaság alapító oklevele.
Ezzel az ígérettel ugyan az első pápa újra ünnepélyesen ki van jelölve, de a beiktatás még csak ezután következik …
Az Úr feltámadása után történt. Az apostolok halászgatnak a galileai tengeren. Egész éjszaka mit sem fognak. Hajnalban megjelen az Úr a parton s csodálatos halfogáshoz segíti őket. 153 pompás hal lett a zsákmány. Erre meghitt, családias reggelire hívja meg Jézus apostolait, melyet velük együtt költött el. Csodálatos volt a csend. Volt valami ebben a mennyország komolyságából s kedves öröméből. Az étkezés után az Úr feláll. Az apostolok is követik példáját. Egyszerre csak Jézus Simon Péterhez fordul s ezt a meglepő kérdést intézi hozzá: „Simon, János fia! szeretsz‑e engem jobban ezeknél?” Péter csodálkozva s magát találva érezve félénken felel: „Úgy van, Uram! te tudod, hogy szeretlek téged”. És az Úr: „Legeltesd az én bárányaimat”. Kis vártatva Jézus valamennyiük előtt újra megszólítja Pétert: „Simon, János fia! szeretsz‑e engem?” Péternek eszébe jut tagadása. Most még elfogódottabban s alázatosabban válaszolja: „Úgy van, Uram! tudod, hogy szeretlek téged”. Az isteni Mester erre még ünnepélyesebb hangon megbízza őt: „Legeltesd az én bárányaimat”. Kevéssel utóbb harmadszor is megismétlődik a titokzatos, megható kérdés: „Simon, János fia! szeretsz‑e engem?” Péter most már egészen elszomorodik. Tehát az Úr, mint látszik, kételkedik az ő szeretete őszinteségében. Esengve s bánatosan feleli: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged”. A Megváltó emelkedett, magasztosult hangon parancsolja neki: „Legeltesd az én juhaimat”. (Jn 21,15–17)
Hossza-vége sem volna, ha e kedves, fenséges jelenet minden szépségét, finomságát, gyengédségét sorra megmutatnók. Inkább vonjunk le mindjárt néhány fontos következtetést. A vázolt szentírási jelenetekből, de meg az Úr Jézus minden szavából, tettéből mindenki tisztán láthatja, aki szemét a világosság előtt behunyni nem akarja, hogy az Istenember legfőbb földi célja: az ő országának, a lelkek nagy családjának, szóval az Anyaszentegyháznak megalapítása. Fundamentumnak pedig Pétert választja.
Ámde amint a házat nem lehet alapjától, úgy az Egyházat nem lehet Pétertől elválasztani. Mind a kettő tehát örök s lerombolhatatlan, mert a pokol összes hatalmai sem tudnak rajta erőt venni. „Ami örök Egyháznak fundamentuma, az maga sem enyészhet el” – mondja szépen Bossuet.
Hol van tehát az ősi, eredeti, egyedül igazi, krisztusi Egyház? Ott, ahol Péter. És hol van Péter? Az egész világ, barát s ellenség, az ő törvényes, kétezer éven át állandóan elismert hivatalutódaiban, a római pápában kénytelen őt felismerni. Vagy van‑e más s volt‑e valaha valaki, aki Szent Péter utódja címét felvenni merte volna?
Másik, amire nem annyira következtetünk, mint inkább csak rámutatunk az, hogy az Úr Jézus a legfőbb s korlátlan hatalmat Péter s utódai kezébe tette le a lelkek felett.
Péterben a pápának külön s minden megszorítás nélkül adja a mennyek országa kulcsait. Ő oldhat s köthet függetlenül s vezetheti, kormányozhatja, legeltetheti az egész krisztusi nyájat. A püspökök és papok bár a hívekkel szemben pásztorok, de a pápával szemben ők is csak juhok s bárányok.
Íme ez az Egyháznak Krisztustól megalkotott örök s változtathatatlan szervezete, melybe aztán Isten pünkösd napján – miként egykor Ádám arcába – az ő Lelkét, a Szentlelket lehelte.
„És betelének mindnyájan Szentlélekkel… Ekkor előállván Péter a tizeneggyel, fölemelé szavát… Akik tehát elfogadák az ő beszédét, megkereszteltetének. És hozzája álla az napon mintegy háromezer lélek.” (ApCsel 2,4,14,41) Íme az Anyaszentegyház igazi születésnapja.
Az isteni Lélek az, mely az Egyházat fenntartja, kormányozza s teszi azt legyőzhetetlenné. Üldözhetik az Egyházat; pápáit, papjait, híveit bebörtönözhetik, vérpadra hurcolhatják. A lelkéhez nem férhetnek, azt meg nem fojthatják. Julius Cézár a viharban így kiáltott a halálfélelemtől reszkető hajósokhoz: „Mit félsz? Cézárt viszed!”
Minden eretnekség néhány százados tengődés után elenyészik. A katolikus Egyház látta s látni fogja valamennyinek pusztulását. Jómaga örök életének biztos öntudatával néz a jövőbe. Miért is félne? Krisztust s az ő Szentlelkét hordozza magában.