1. Hűséggel. Annál is inkább, mert ez reánk katolikusokra az üdvösség kérdése. A katolikus Egyház ugyanis az egyedül üdvözítő Egyház. A katolikus Egyházon kívül nincs üdvösség. Ámde hogyan kell ezt helyesen érteni? Megmondom:
Aki a katolikus Egyházban megismerte Krisztus egyedül igazi, valódi Egyházát és azt mégis elhagyja vagy abba be nem lép, az súlyos vétket követ el. Márpedig aki súlyos bűnben hal meg, az elkárhozik.
A jóhiszemű másvallásúak azonban csak azért, mert nem katolikusok – el nem ítéltetnek az Istentől. Sőt, ha Istent szeretik, lelkiismeretük tisztaságát megőrzik, a katolikus Egyháznak a nélkül, hogy tudnák, titkos tagjai s általa üdvözülnek.
Nem helytálló tehát az a jelszó: „Kiki maradjon abban a hitben, amelyben született!” –Igen, maradjon meg abban, ha az a krisztusi igaz hit, amelyet a katolikus Egyház őrzött meg és tanít. Ámde, ha valaki nem volt oly szerencsés, hogy ezt a hitet örökölte szüleitől, akkor hallgasson a kegyelem hívó szavára s lépjen be Krisztus Egyházába, hogy így lelkének békét s üdvöt szerezzen!
„Nem szép, ha valaki ősei hitét elhagyjál” – halljuk ismét másoktól. Bizony nem szép! – feleljük erre. Azért kell tehát apáink botlását, tévedéseit nekünk jóvátennünk, ha más vallásban születtünk, s visszatérnünk a katolikus hitre, amelyet őseink 1600 éven át vallottak, amelyben boldogan éltek s meghaltak.
Súlyos hűtlenség az Egyház iránt nem csupán az, ha valaki a katolikus vallást maga elhagyja, hanem méginkább, ha a gyermekeit (vegyesházasságban) a katolikus valláson kívül neveli s így Péter hajójából az eretnekség vészes tengerébe taszítja. Az ilyen nem jobb az aposztatánál, s megérdemli, hogy Krisztus Egyháza kebléből kirekessze.
2. Továbbá engedelmességgel tartozunk Egyházunk parancsaival szemben. Főleg három ilyen van, amelynek hű megtartása az igazi katolikust jellemzi: a vasárnap, a péntek és a húsvét. A katolikus vasár- és parancsolt ünnepnapon szentmisét hallgat, nem dolgozik, tiltott napon húst nem eszik, s legalább húsvét táján meggyónik s megáldozik.
XIV. Lajos francia király mondotta: „Én még sohasem tapasztaltam, hogy valaki az egyházparancsokat megszegte s az Isten parancsait hűen megtartotta volna.” Régi magyar közmondás tartja, hogy három gazember van a világon: „ráérek”, „majd” meg az „elfelejtettem”. Vigyázzunk, nehogy katolikus kötelességünk dolgában ezzel a három gazemberrel barátságot kössünk, mert az embert a barátjáról ismerik meg!
3. Kötelességünk a közéletben is Egyházunk érdekeit hűségesen, jellemesen, áldozatkészen megvédenünk. A község, a vármegye, az ország ügyeinek intézésére csakis meggyőződéses katolikus embert válasszunk, és katolikus sajtót támogassunk! Sajnos, ezt a fontos kötelességet sok katolikus a „türelem” s más hamis jelszavaktól megtévesztve elhanyagolta. Innen van az, hogy manapság minket, katolikusokat édes hazánkban már csak másodrendű hazafiaknak tekintenek s minden jelentősebb állásból következetesen kiszorítanak.
4. Végül igyekezzünk apostolkodni is! Rajta legyünk, hogy felvilágosítás, jó könyvek stb. által a máshitű felebarátainkat a katolikus Egyház igazáról szeretettel meggyőzzük s útjukat vissza az – őseik által elhagyott – Anyaszentegyház kebelére egyengessük. Ennél nagyobb jót velük, családjukkal, utódaikkal nem cselekedhetünk. Így szerzünk „dicsőséget Istennek s békét a jóakaratú embereknek”.
Fiatal nemes úrfi őseitől rangot s fényes kastélyt örökölt; de azért nagy elégedetlenségben s életuntságban töltötte napjait. Nem volt pénze, vagyona a rangjához megfelelő élethez. Azaz, hogy az is lett volna, mert szülei dúsgazdagok voltak, de a végzet megakadályozta, hogy kincseihez jusson, azokat élvezze.
Apja a háborúban hősi halált halt, anyja pedig a háborút követő bizonytalan időben, hogy a roppant értékű ékszereket s egyéb kincseket kiskorú gyermeke számára megmentse – valahová elrejtette. Aztán meghalt ő is.
Egyik napon szegény munkáslány futott a kastélyba s lihegve kéri a nemes ifjút, hogy haldokló édesatyja ágyához siessen – mert a betegnek igen fontos mondanivalója volna.
Az ifjú a kérést gőgösen visszautasítja, – hiszen mint mondotta – valami koldulás lesz annak a vége. A leány hazament.
Rövidesen megint lélekszakadva jön vissza. „Nagyságos úrfi, – szólott – jöjjön kérem, de nagyon hamar, mert édesapám titkot akar közölni, amely önt nagy kincs birtokába juttatja … Már ajkán a lelke … jöjjön, jöjjön!”
Az ifjú sejtett valamit s rohant a szegény munkásházba.
„Ki vagy te, jó ember, – szólt a szobába lépve – aki engem gazdaggá tudnál tenni? – Beszélj, Isten szerelmére kérlek!”
De a kérdésre már feleletet nem kapott, a szegény ember ajkát a halál lezárta.
A halálos ágyat körülállók erre elmondották az ifjúnak, hogy a szegény munkás kimondhatatlanul nyugtalan volt az ő késése miatt, ő volt ugyanis az, aki édesanyjának parancsára a töméntelen kincset valahol a kastély területén befalazta s egyben megesküdött, hogy a titkot megőrzi, s a kincsek helyét csak a család nagykorúvá válott egyetlen gyermekének fedezi fel.
Az ifjú erre minden kísérletet megtett, hogy a kincsek nyomára jusson. Ásatott, fúratott mindenfelé, de hasztalan. Nem volt elég vagyona, hogy a kutatást tovább folytathatta volna … Szegény maradt, s örök bánat s önvád emésztette lelkét, miért is nem sietett nyomban a betegágyhoz, ahová hívták … Krisztus Egyháza a mérhetetlen kincseket rejtő 2000 éves palota. Hány és hány keresztény, sőt katolikus is van, akik hivatva volnának, hogy kincseinek birtokába jussanak, s azokból mérhetetlenül meggazdagodjanak. Ámde az elfogultság, hanyagság vagy félreértések útjukban állanak, hogy a krisztusi örökséget átvegyék.
Adná a jóságos Isten, hogy ez a szerény kis füzet megmutatná nekik, hogy a katolikus Egyházban megtalálják azt az égi s földi boldogságot, amelyet az Isten fia mindnyájunknak hagyományozott.
Ó katolikus Egyház, amely a kereszt oltárán szendergő Krisztus oldalsebéből mint második Éva születtél!
Ó katolikus Egyház, amelyet az isteni Vőlegény, Krisztus „szeretett és önmagát adta érte a végett, hogy megszentelje és megtisztítsa a keresztvíz fürdőjében az élet igéjével s dicsővé tegye magának, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtelen”. (Ef 5,25–27) Te vagy a mi kincsünk, amelyet szeretünk teljes odaadó szeretettel! Hiszen a mi isteni Mesterünk magát veled azonosítja. „Legyen elfeledve a jobbkezünk, ha rólad, ó Egyház, meg nem emlékezünk; – száradjon torkunkhoz nyelvünk, ha rólad, ó Egyház, elfeledkezünk!” (Vö. 136. zsoltár.)
Mert jól tudjuk, hogy: a nagy világon kívüled nincsen számunkra hely; áldjon vagy verjen sors keze, benned élnünk s halnunk kell!