Mikor Szent Pál az isteni erényekről beszél, melyek a megszentelő kegyelem kíséretét alkotják és amelyek a természetfeletti tevékenység forrásai az Isten gyermekeiben, említi, hogy „most megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három”. De hozzáteszi: „Ezek között legnagyobb a szeretet”.1 Miért? Mert istenfiúságunk égi végcéljánál az Istenbe vetett hit helyet ad az Isten látásának, a remény eltűnik az Isten bírásában, de a szeretet megmarad és örökre egyesít bennünket az Istennel.
Abban áll tehát a megdicsőülés, mely reánk vár és a miénk lesz, hogy meglátjuk, szeretjük és élvezzük az Istent. Ezek alkotják az örök életet, az Isten életében való biztos és teljes részesülést. Belőlük fakad a lélek boldogsága, az a boldogság, mely a testre is kiárad a feltámadás után.
Az égben meglátjuk az Istent. – Isten boldog látása, mint ahogyan ő látja magát, első eleme az isteni természetben való részesülésnek, a boldog életnek. Az örök dicsőségben ez lesz életünk legfőbb tevékenysége. Itt a földön csak a hit által, homályosan ismerjük meg Istent, – mondja Szent Pál, de akkor színről-színre látjuk. „Most tükör által homályban látunk; akkor pedig majd színről-színre. Most rész szerint ismerek; akkor pedig úgy fogok ismerni, amint én is ismert vagyok.”2 Most még nem tudhatjuk, mi tulajdonképpen ez a látás, de a lelket megerősíti majd „a dicsőség világossága”, amely nem más, mint a mennyben kiteljesülő kegyelem. Meglátjuk Istent minden tökéletességével: vagy helyesebben, látni fogjuk, hogy minden tökéletessége egyetlen egy végtelen tökéletességéből, istenségéből fakad. Szemléljük az Isten bensőséges életét. „Egyességünk lesz” a legboldogabb Szentháromsággal, az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, mint Szent János mondja.3 Meglátjuk a Lét teljességét, minden igazság, minden szentség, minden szépség, minden jóság teljességét. – Örökre szemléljük majd a megtestesült Ige emberségét. Meglátjuk Krisztus Jézust, akiben végtelenül kedve telt az Atyának. Meglátjuk őt, aki „elsőszülött testvérünk” akart lenni. Szemléljük megdicsőült isteni vonásait, szemléljük őt, aki véres szenvedésével megszabadított bennünket a haláltól és megadta nekünk ezt a halhatatlan életet. Neki énekeljük majd a hála himnuszát: „Mert megölettél, és megváltottál minket Istennek önvéreddel és királysággá tettél bennünket Istenünknek és uralkodni fogunk a föld felett,… a trónon Ülőnek és a Báránynak áldás és tisztelet és dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!”4 Meglátjuk majd Szűz Máriát, az angyali karokat, a választottak egész sokaságát, kiket Szent János megszámlálhatatlanoknak mond, amint körülveszik az Isten trónusát.
Istennek ez a fátyol és homály nélkül való, közvetlen látása a mi jövendő örökségünk, istenfiúságunk beteljesülése. „Ez az istenfiúság – mondja Szent Tamás5 – bizonyos tekintetben hasonlít Jézuséhoz, aki természete szerint Isten Fia.”6 Ez az istenfiúság kétféleképen valósul meg: itt a földön a kegyelemmel, per gratiam viae, mely azonban tökéletlen hasonlóság és a mennyben a dicsőséggel, per gloriam patriae; ez tökéletes hasonlóság lesz, mint Szent János mondja: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk és még nem tűnt ki, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy mikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjak őt, amint van”.7 Itt a földön tehát isteni hasonlóságunk nem teljes, de a mennyben teljes tökéletességében ragyog. Itt a földön a hit sötétségében kell dolgoznunk azon, hogy hasonlók legyünk az Istenhez, hogy „kivetkőzzünk a régi emberből” és kialakulhasson „az új ember, aki az Isten képére teremtetett igaznak és szentnek”.8 Szüntelenül belső megújulásra és tökéletességre kell törekednünk, hogy közeledjünk az isteni példaképhez. A mennyben beteljesül isteni hasonlóságunk és akkor meglátjuk, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.
De ez a látás nem a szobor mozdulatlanságát jelenti, mely lehetetlenné tenne minden tevékenységet. Isten szemlélése nem jelenti tevékenységünk megsemmisülését. Bár soha egy pillanatra sem szűnünk meg szemlélni az Istenséget, lelkünk mégis megőrzi minden tehetségének szabad mozgását. Nézzük a mi Urunk Jézus Krisztust. Szent lelke itt lenn a földön állandóan élvezte Isten boldogító látását, ez a folytonos szemlélődés mégsem fojtotta le emberi tevékenységét; érintetlenül megmaradt és apostoli útjaiban, igehirdetésében, csodáiban nyilatkozott meg. A mennyország tökéletessége nem semmisíti meg a választottak tevékenységét.
1 Uo. 13,13
2 Uo. 13,12
3 1Jn 1,3
4 Jel 5,9-10.13
5 III., q. 45. a. 4.
6 „Eleve arra rendelt minket, hogy hasonlók legyünk Fia formájához.” Róm 8,29
7 1Jn 3,2
8 Kol 3,9-10. Vö. Ef 4,22.24