„Én téged megdicsőítettelek a földön, a munkát elvégeztem, melyet rám bíztál, hogy azt megtegyem; és most te dicsőíts meg engem, Atyám, tenmagadnál azzal a dicsőséggel, mely enyém volt nálad, mielőtt a világ lett… – Atyám! akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, ők is velem legyenek, hogy lássák az én dicsőségemet, melyet nekem adtál…”1
Ezek a szavak a kezdete és vége annak a kimondhatatlanul fenséges imádságnak, mellyel Jézus Atyjához könyörgött az utolsó vacsorán abban a pillanatban, amikor megváltó áldozatával megkoronázni készült földi üdvösségművét.
Krisztus Jézus elsősorban azt kérte, hogy szent embersége részesüljön abban a dicsőségben, mely öröktől fogva az Igéé volt. Azután mivel Krisztus soha többé el nem válhat misztikus testétől, azt is kéri, hogy tanítványai és mindazok, akik hisznek benne, vele együtt részesüljenek ebben a dicsőségben. Azt akarja, hogy „ott legyünk, ahol ő van”. És hol van ő? „Az Atyaisten dicsőségében”.2 Ez előrerendelésünk végső célja, istenfiúságunk betetőződése, tökéletességünk végső beteljesülése, életünk teljessége.
Hallgassuk meg Szent Pált, hogyan tárja elénk ezt az igazságot. Miután elmondotta, hogy Isten akarja a mi megszentelődésünket és eleve arra rendelt minket, hogy hasonlók legyünk Fia formájához, úgyhogy Fia elsőszülött legyen a sok testvér között, nyomban hozzáteszi: „Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette”.3 Ezek a szavak jelzik megszentelődésünk fokozatos állomásait: Krisztus Jézusban való kiválasztásunkat és hivatásunkat, a kegyelem által való megigazulásunkat, mely Isten gyermekeivé tett bennünket és végső megdicsőülésünket, mely az örök életet biztosítja számunkra.
Láttuk, milyen terve van velünk az Istennek. A keresztség, kereszténnyé avatásunk szentsége, természetfeletti hivatásunk jele. Láttuk, hogyan igazultunk meg, azaz hogyan váltunk igazakká Krisztus kegyelmével. Ez a megigazulás szüntelenül tökéletesedhetik Krisztus Jézussal való egyesülésünk mértéke szerint mindaddig, míg el nem éri végső határát az örök dicsőségben: „Akiket megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette”. Az örök dicsőség az az isteni örökség, mely megillet bennünket, mint Isten gyermekeit: „Ha Isten fiai vagyunk, akkor örökösök is, Istennek az örökösei”. Ezt az örökséget Krisztus érdemelte ki számunkra; az övé és ő meg akarja osztani velünk: „Krisztusnak pedig társörökösei (vagyunk)”.4 Ugyanaz az örökség ez, mely Krisztusé, de a miénk lesz: az élet, a dicsőség és az örök boldogság Isten bírásában. Az isteni élet végső célja nem érhető el itt a földön; ez, mint Jézus mondja, „az Atyánál” van, „az Atya dicsőségében”.
Szükséges tehát, hogy mielőtt befejeznénk Krisztus bennünk lakozó életéről szóló fejtegetéseinket, tekintetünket erre a véget nem érő örökségre irányítsuk, melyet az Üdvözítő könyörgött ki számunkra Atyjától. Gyakran kell rágondolnunk, mert ez Krisztus egész művének végső célja.
„Azért jöttem, hogy életük legyen.” De ez az élet csak akkor igazi, ha örökké tart. Az Atyának és Fiának, Jézusnak megismerése, irántuk való szeretetünk mind abba az örök életbe torkollik, mely Isten gyermekeivé tesz bennünket. „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttél, Jézus Krisztust.”5 Itt a földön mindig elveszíthetjük azt az isteni életet, melyet Krisztus ad a kegyelemmel. Egyedül a boldog halál „az Úrban” biztosíthatja és állandósíthatja bennünk változhatatlanul ezt az életet. Az Egyház azzal hirdeti ezt az igazságot, hogy „születésnapnak” (natalitia) nevezi azt a napot, amelyen a szentek eljutnak ennek az életnek örök birtoklásába.6 Krisztus élete, mely a kegyelem által bennünk lüktet itt a földön, ennek csak hajnalhasadása. Delét, mely nem ismer többé alkonyatot, csak akkor éri el, amikor kiteljesül az örök dicsőségben. A keresztség a forrás, melyből ez az isteni folyó fakad, de ez a folyam, mely megörvendezteti a lelkek városát, az örökkévalóság óceánjába torkollik. Ezért csak tökéletlen fogalmunk lehet Krisztus lelkünkben lakozó életéről, ha nem tekintjük végső célját, mely felé természeténél fogva törekszik.
Tudjuk, mennyire kérte és sürgette Szent Pál efezusi híveit, hogy ismerjék meg Krisztus misztériumát. „Meghajtom térdemet a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja előtt, … hogy fel tudjátok fogni…, mi (e misztérium) hosszúsága, magassága és mélysége.”7 De a nagy apostolnak gondja volt arra is, hogy rámutasson arra: ennek a misztériumnak a koronája csak az örökkévalóságban van és ezért óhajtotta olyan forrón, hogy ez a gondolat egészen betöltse kedves hívei lelkét. „Nem szűnöm meg hálát adni értetek – írja nekik –, megemlékezvén rólatok imádságaimban, hogy Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja… világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, mi az a remény, amelyre meghívott, mi dicsőségének a gazdagsága, mely nekünk örökségünk a szentek között.”8 Lássuk tehát, „mi az a remény, mi az a gazdagság”, melyet Szent Pál annyira meg akart ismertetni. De nem ő maga mondta-e, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, ember szívébe fel nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”?9 Igaz, hiszen mindaz, amit mondunk „örökségünk dicsőségének a gazdagságáról”, meg sem közelíti a valóságot. Hallgassuk meg mégis, mit mond róla a kinyilatkoztatás. Ha velünk van Jézus Lelke, akkor megérthetjük, mert mint Szent Pál mondja ugyanott: „A Lélek mindent kikutat, még az Istennek mélységeit is… Mi (a keresztségben) azt a lelket vettük, mely Istentől vagyon, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott” kegyelmével, az örök dicsőség hajnalhasadásával.10 Hallgassuk tehát a kinyilatkoztatást, de hittel, ne csupán érzékeinkkel, mert itt minden természetfeletti.
1 Jn 17,4-5
2 Fil 2,11
3 Róm 8,30
4 Róm 8,17
5 Jn 17,3
6 Pl. Szent Piroska könyörgésében, jan. 18-án.
7 Ef 3,14.18
8 Uo. 1,16-18
9 1Kor 2,9
10 1Kor 2,10.12