Életszentségünk abban áll, hogy egész valónkat az Isten Fia képmására alakítva és az istenfiúságban részesülve követjük Krisztus Jézust. Kiválasztottságunk célja és életszentségünk zsinórmértéke abban áll, hogy azok legyünk a kegyelem által, ami Jézus természete szerint: „Akiket (Isten) eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia formájához”.1
Az Úr Jézusban azonban lényeges és járulékos vonások is vannak. Krisztus Betlehemben született, Egyiptomba menekült, Pontius Pilátus alatt halt meg. A hely és idő ezen különböző körülményei csak járulékos vonások Krisztus életében. Vannak azonban olyan lényeges vonások is, amelyek nélkül Krisztus nem lenne többé Krisztus. Krisztus Isten és ember, Isten Fia és Ember Fia, igaz Isten és igaz ember: ezek lényeges, változtathatatlan tulajdonságok.
A Szentírás egy helyen szinte megdöbbentő kifejezést használ az örök Bölcsességről, az Isten Igéjéről: „Gyönyörűségem az emberek fiai között lennem”.2 Ki hitte volna ezt? Az Ige Isten: „Isten volt az Ige”. Az Atya keblén végtelen fényben él. Övé az isteni tökéletesség minden gazdagsága; minden élet és minden boldogság teljességét élvezi. És mégis, a szentíró szájával kijelenti: örömét találja abban, hogy az emberek között él.
Ez a csoda megvalósult: mert „az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék”. Az Ige vágyódott arra, hogy olyan legyen, mint mi. Ezt az isteni vágyat kimondhatatlan módon meg is valósította. Megvalósulása mondhatni szinte betöltötte óhajtását. Amikor olvassuk az evangéliumot, valóban láthatjuk, hogy Krisztus gyakran megerősíti istenségét, pl. mikor Atyjával való örök kapcsolatairól beszél: „Én és az Atya egy vagyunk”,3 vagy amikor megerősíti hallgatói hitvallását: „Boldog vagy Simon, Jónás fia! – mondotta Péternek, mikor az kijelentette Mestere istenségét, – mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, ki mennyekben vagyon”.4 De sehol sem látjuk, hogy saját szavaival „Isten Fiának” nevezné magát.
Ellenben hányszor halljuk, hogy „az Emberfiának” mondja magát! Szinte azt mondhatnánk, hogy Jézus büszke erre a névre, oly szívesen használja. De sohasem választja el istenfiúságától vagy istensége kiváltságaitól. Maga mondja, hogy „az Emberfiának hatalma vagyon a földön a bűnöket megbocsátani”.5 Ilyen hatalma pedig csak Istennek van. Láthatjuk abból is, hogy amikor tanítványai kijelentik: Krisztus az Isten Fia, azonnal tudtukra adja, hogy ennek a Krisztusnak, „az Emberfiának sokat kell szenvednie, megöletik, de három nap múlva feltámad”.6
De isteni Megváltónk több erővel és világosabban talán egyik szavában sem kapcsolta össze emberségét istenségével, mint szenvedése idején. Mikor Jézus ott áll a zsidó főpap, Kaifás ítélőszéke előtt, ez ott a gyülekezet előtt kényszeríti, hogy mondja ki: ő-e az Isten Fia. „Te mondád, – válaszol Jézus. – Azonban mondom nektek: Majd egykor látni fogjátok az Emberfiát az Isten hatalmának jobbján ülni, és eljönni az ég felhőiben.”7 Figyeljük meg, hogy Jézus – akkor, amikor pedig joggal várhatnánk ezt a feleletet, hiszen csak istenségéről van szó, – nem ezt mondja: „Látni fogjátok az Isten Fiát”, hanem ezt: „Látni fogjátok az Emberfiát”. A legfőbb törvényszék előtt ezt az utóbbi címét összekapcsolja istenségével. Előtte ez a két szó elválaszthatatlan, mint ahogyan feloldhatatlanul és szétválaszthatatlanul egy az a két természet is, amelyen alapul. Aki elveti Krisztus emberségét, nem vétkezik kevésbé, mintha istenségét tagadja.
1 Róm 8,29
2 Péld 8,31
3 Jn 10,30
4 Mt 16,17
5 Mk 2,10
6 Uo. 8,31
7 Mt 26,64. Vö. Jn 1,51;3,13