Az Egyházról szólva mondottuk már, hogy a megtestesülés óta az isteni üdvösségtervben különösen figyelemreméltó az a fontos szerep, melyet embertársaink töltenek be, mint a kegyelem közvetítői.
Ha meg akarjuk ismerni Krisztus igazi tanítását, nem kell közvetlenül Istenhez fordulnunk, nem kell saját belátásunk szerint magunknak magyaráznunk a sugalmazott könyveket, hanem az Egyház kormányzására rendelt pásztoroktól kell azt várnunk. – „De ők is csak emberek – mondják erre, – emberek, mint mi!” – Nem számít. Hozzájuk kell fordulnunk, mert ők képviselik Krisztust, Krisztust kell látnunk bennük: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg”.1
Hasonlóképpen ha a szentségekhez járulunk, a Krisztustól rendelt emberek kezéből kell vennünk őket. Krisztus szolgáltatja ki ugyan a keresztséget, ő bocsátja meg bűneinket, de ember közvetítésével.
Ugyanez áll a felebaráti szeretetre is. – Szeretni akarjuk Istent? Szeretni akarjuk Krisztust? Kell is szeretnünk, hiszen „ez a legnagyobb és első parancsolat”.2 De akkor szeressük felebarátunkat, szeressük az embereket is, akikkel együtt élünk. Szeressük őket, mert Isten nemcsak minket, hanem őket is ugyanarra az örök boldogságra szánta, melyet Jézus, egyetlen fejünk érdemelt ki; mert Isten itt a földön ebben az alakban jelenik meg előttünk.
Annyira igaz ez, hogy Isten irántunk tanúsított magatartása attól függ, hogyan viselkedünk mi felebarátunkkal szemben: Isten úgy bánik velünk is, ahogyan mi bánunk testvéreinkkel. – Az Úr Jézus saját szavai: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek”.3 És mennyire részletezi ezt az igazságot! Mennyei Atyánk csak akkor bocsátja meg a sértést, ha mi is megbocsátunk azoknak, akik minket megsértettek. Ha mi nem leszünk irgalmasok, ne számítsunk irgalmas ítéletre. „Ne ítéljetek és nem fogtok ítéltetni; ne kárhoztassatok, és nem fognak benneteket kárhoztatni; bocsássatok meg és bocsánatot fogtok nyerni. Adjatok, és adatni fog nektek, jó és tömött, megrázott és kiáradó mértéket adnak majd a ti öletekbe.”4 Miért ez a sürgetés? – Ismételjük: azért, mert Krisztus a megtestesülés óta annyira elválaszthatatlanul egyesült az emberiséggel, hogy a szeretet minden megnyilvánulása, amit természetfeletti szempontból embertársaink iránt tanúsítunk, reá magára árad vissza.
Biztos, hogy sok lélek ebben találhatja meg magyarázatát annak, miért van annyi nehézsége, szomorúsága, miért oly kevéssé fejlődik a lelkiélete. Nem adják oda magukat eléggé Jézusnak tagjai személyében; nagyon tartózkodók. Pedig amit odaadnak, azt visszakapják és bőségesen kapják vissza. Mert Krisztus nem engedi, hogy legyőzzék a szeretetben. Ha felülemelkednek önzésükön, ha nagylelkűen, Istenért odaadják magukat felebarátjuknak, Krisztus is teljesen nekik adja magát. Mert ha ők elfeledkeznek önmagukról, Krisztus gondoskodik róluk. – És rajta kívül ki vezethetne el jobban bennünket a boldogságra?
Nem kis dolog mindig, gyengeség nélkül szeretni felebarátunkat. Erős és nagylelkű szeretet kell hozzá. – Bár az Isten iránti szeretet magában véve, fenséges tárgyánál fogva tökéletesebb, mint a felebaráti szeretet, mégis mivel mind az Isten, mind a felebarátunk iránti szeretetnek ugyanaz az indítóoka,5 a felebaráti szeretetnek gyakran erősebbnek kell lennie és több érdemet is szerez. Miért? Mert Isten maga a szépség és jóság és végtelenül szeret minket; ezért a kegyelem arra indít bennünket, hogy szeressük. Ami viszont felebarátunkat illeti, lehetetlen, hogy ne találjunk benne – vagy magunkban – olyan akadályokat, amelyek különféle érdekeinkből származnak. Ezek pedig rést ütnek közöttünk. Ezért több buzgóságra, több nagylelkűségre van szükségünk, hogy elfeledkezzünk önmagunkról, saját érzelmeinkről, személyes akaratunkról. Ezért a felebaráti szeretet megtartása több erőfeszítést követel.
Hasonlít ez ahhoz a lelkiállapothoz, amelyet lelki szárazságnak nevezünk. Ekkor is több nagylelkűségre van szüksége a léleknek, hogy hűséges maradjon, mint mikor túláradó vigasztalást érez. Ugyanígy van a szenvedésben is. Isten gyakran arra használja fel ezt a lelkiéletben, hogy fejlessze szeretetünket, mert ezekben a pillanatokban a léleknek még jobban le kell győznie önmagát, ez pedig erős szeretetnek a jele. Nézzük az Úr Jézust! Sohasem volt erősebb a szeretete, mint amikor haláltusájában elfogadta a neki nyújtott keserű kelyhet és amikor Atyjától elhagyatva, betetőzte áldozatát a kereszten.
Hasonlóképpen az a természetfeletti szeretet is, melyet minden természetes idegenkedés, ellenszenv és ellenérzés dacára felebarátunk iránt tanúsítunk, az isteni élet magas fokáról tesz tanúságot annál a léleknél, akiben megvan. Nem félek kimondani, hogy az a lélek, aki természetfeletti szempontból fenntartás nélkül odaadja magát Krisztusnak felebarátja személyében, nagyon szereti Krisztust és Krisztus előtt is végtelenül kedves; nagy előrehaladást tesz az Úr Jézussal való egyesülésben. – Viszont ha olyan lélekkel találkozunk, aki gyakran merül el az imádságban és ennek ellenére mégis szándékosan elzárkózik felebarátjának nyomorúsága elől, biztosra vehetjük, hogy imádság-életében nagy csalódás áldozata. Mert az imádságnak az a célja, hogy a lelket rendelkezésére bocsássa az isteni akaratnak. Már pedig ha valaki elzárkózik felebarátja elől, az elzárkózik Krisztus elől, Krisztus legszentebb vágya elől is: „Hogy egyek legyenek, … hogy tökéletesen eggyé legyenek”. Az igazi életszentség a szeretetből és önmagunk teljes odaadásából sugárzik.
Ha tehát egyek akarunk maradni az Úr Jézussal, rendkívül fontos, hogy ügyeljünk arra: egyek vagyunk-e misztikus testének tagjaival is. Vigyázzunk erre! A legkisebb szándékos, megfontoltan őrzött hidegség, valamelyik testvérünkkel szemben, minősége szerint kisebb-nagyobb akadálya Jézussal való egyesülésünknek. – Ezért mondja Krisztus, hogy ha abban a pillanatban, amikor ajándékunkat az oltárra visszük, eszünkbe jut, hogy testvérünknek van ellenünk valamije, „hagyjuk ott ajándékunkat az oltár előtt és menjünk előbb megbékélni testvérünkkel és akkor menjünk és ajánljuk fel ajándékunkat”.6 Amikor áldozunk, Krisztus fizikai testét vesszük magunkhoz. De be kell fogadnunk misztikus testét is. Lehetetlen, hogy Krisztus belénk szálljon és egyesüljön velünk, ha mi neheztelünk valamelyik tagjára. Szent Tamás hazugságnak minősíti a szentségtörő áldozást.7 Miért? Mert amikor a szentáldozásban Krisztushoz közeledünk, hogy magunkhoz vegyük, ezzel azt hirdetjük, hogy egyek vagyunk vele. Már pedig ha valaki a halálos bűn állapotában van, vagyis elfordult Krisztustól, hazugság a hozzá való közeledés.8 Hasonlóképpen hazugság az is, ha Krisztushoz közeledünk, vele egyesülni akarunk ugyanakkor, amikor kizárjuk szeretetünkből valamelyik tagját. Azt jelentené ez, hogy meg akarjuk osztani Krisztust. Azzal kell tehát egyesülnünk, akit Szent Ágoston „egész Krisztusnak” nevez. Halljuk, mit mond erre vonatkozólag Szent Pál. „Az áldozás kelyhe (vagyis az eucharisztikus kehely), melyet megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesülés-e? És a kenyér, melyet megtörünk, nemde az Úr testében való részesülés-e? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, mindnyájan, kik egy kenyérben részesülünk.”9
A nagy apostol, aki olyan jól ismerte és olyan élénken írta le a misztikus testről szóló tanítást, ezért borzadt a keresztények között lábrakapott egyenetlenkedésektől és viszályoktól: „Kérlek titeket, testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan ugyanazt mondjátok és ne legyenek köztetek pártoskodások; hanem legyetek tökéletesen egyek ugyanegy értelemben és ugyanegy véleményben”.10 És miért kívánja ezt? „Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy van Krisztus is. Ugyanis mi mindnyájan egy Lélekkel egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár pogányok, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy lélekkel itattattunk… Ti pedig Krisztus teste vagytok és egyenként tagjai.”11
1 Lk 10,16
2 Mt 22,38
3 Mt 7,2
4 Lk 6,37-38
5 „Annak a szeretetnek, mellyel felebarátunknak tartozunk, Isten a formális oka. Mivel felebarátunkat csak Istenért kell szeretnünk, azért nyilvánvaló, hogy a szeretet ténye, mellyel Istent szeretjük, tulajdonképpen ugyanaz, mint amelyikkel felebarátunkat szeretjük.” Szent Tamás: II-II., q. 25. a. l.
6 Mt 5,23-24
7 Cum peccatores sumentes hoc sacramentum cum peccato mortali, significent se Christo per fidem formatam unitos esse, falsitatem in sacramento committunt… Szent Tamás: III., q. 80. a. 4. conclusio.
8 Szent Ágoston: De unitate Ecclesiae, 4. Totus Christus caput et corpus est: caput Unigenitus Dei Filius, et corpus ejus Ecclesia.
9 1Kor 10,16-17
10 Uo. 1,10
11 Uo. 12,12-14.27