Ez a kérdés olyan nagyjelentőségű minden lélek számára, aki vágyódik az imádságos életre, hogy még egy kissé el kell időznünk mellette.
Tudjuk, hogy Isten és köztünk, a Teremtő és Teremtmény között végtelen szakadék tátong. Egyedül Isten mondhatja magáról, hogy ő az önmagától Létező: „Én vagyok az, Aki vagyok”.1 Minden más létező a semmiségből való. Ki hidalhatja át ezt a szakadékot? Krisztus Jézus. Ő az igazi közbenjáró és főpap. Egyedül Krisztus által emelkedhetünk fel az Istenhez. Ebben a megtestesült Ige szava döntő: „Senki sem jut az Atyához másképp, mint énáltalam”.2 Mintha csak ezt mondaná: „Az istenséghez csak emberségemen át juthattok el”. Ne felejtsük el soha: ő az út, az egyetlen út. Egyedül Krisztus, az Istenember emel fel bennünket Atyjához. Ezért olyan fontos, hogy élő hitünk legyen Krisztusban. Ha hiszünk embersége hatalmában, mint Isten emberségében, legyünk meggyőződve róla, hogy Krisztus egyesíthet minket az Istennel. Mert ismételten mondottuk már, hogy amikor az Ige egyesült az emberi természettel, ezzel valamennyiünket egyesítette magával. Krisztus valamennyiünket, akik egyek vagyunk vele a kegyelem által, elvezet az Istenség szentélyébe, ahol ő, az Ige kezdettől fogva van: „És az Ige Istennél volt”;3 bevezet bennünket, mint Szent Pál mondja, „a szentélybe”.4
Krisztus által lettünk Isten gyermekei: „Isten elküldé Fiát, … hogy a fogadott fiúságot visszanyerjük”.5 Tehát Krisztus által, vele egyesülve cselekszünk, mint Isten gyermekei, és teljesítjük kötelességeinket, amelyek istenfiúságunkból folynak. Ha tehát következésképpen Isten elé gyermekeiként kell járulnunk az imádságban, akkor Krisztussal és Krisztus által kell eléje járulnunk. Sohasem szabad tehát imádságba kezdenünk a nélkül, hogy bensőségesen, szívből ne egyesültünk volna az Úr Jézussal, és hogy ne kértük volna, vezessen el bennünket az Atya elé. Imádságainkat egyesítenünk kell tehát Jézus imádságaival, melyekkel itt a földön könyörgött és azzal a fenséges imádsággal, melyet mint közbenjáró és főpap állandóan folytat értünk a mennyben: „Mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon”.6
Nézzük, mennyire megszentelte az Üdvözítő saját példájával is az imádságot. „Az egész éjtszakát Isten imádásában tölté vala.”7 Szent Pál említi, hogy ez az isteni főpap „testének napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással mutatta be”.8 „Élő példa van előtted, hogy kövessed”, – mondja Szent Ágoston, mikor Krisztus imádságairól ír.9 Jézus imádkozott önmagáért, amikor azt kérte Atyjától, hogy dicsőítse meg őt: „Dicsőíts meg engem, Atyám”.10 Imádkozott tanítványaiért, „nem azért, hogy Isten elvegye őket a világból, hanem hogy óvja meg őket a gonosztól, mert őáltala az Atyához tartoznak”.11 Imádkozott valamennyiünkért, akik hiszünk majd benne: „Nem csupán őérettük könyörgök, hanem azokért is, kik… hinni fognak énbennem”.12
Krisztus Jézus továbbá csodálatos imádságot is adott a Miatyánkkal. Ebben megtalálhatjuk mindazt, amit Isten gyermeke kérhet mennyei Atyjától. – „Miatyánk, szenteltessék meg a te neved”, hogy mindent csak a te dicsőségedre cselekedjem, ez legyen minden tettem legfőbb rúgója. „Jöjjön el a te országod” bennem és minden teremtményedben; légy valóban szívem ura és királya. Mindenben, akár kellemes, akár terhes, „legyen meg a te akaratod”, hogy elmondhassam Fiaddal, Jézussal: éretted élek. – Szent Ágoston szerint alapjában véve minden imádságunknak a szeretet azon megnyilvánulásaiból, azokból az óhajtásokból és tiszta vágyakból kellene fakadnia, melyeket Krisztus Jézus, a szeretett Fiú adott ajkunkra és amelyeket Szentlelke, a gyermekkéfogadás Lelke ismétel bennünk.13 Ez az Isten gyermekének igazi imádsága.
Az Úr Jézus nemcsak megszentelte saját példájával imádságainkat, nemcsak mintát adott elénk az imádkozásra, hanem azt saját tekintélyére, isteni és megingathatatlan tekintélyére alapozta, mert a mi főpapunknak mindig joga van a meghallgattatásra: „Meghallgattatott az ő hódolatáért”.14 Maga mondja, hogy amit csak kérünk az Atyától az ő nevében, vagyis reá hivatkozva, megadja nekünk.
Amikor tehát Isten elé járulunk, ne magunkban bízzunk, hanem inkább ébresszük fel Krisztus hatalmába vetett hitünket. Hiszen ő a mi fejünk és elsőszülött testvérünk; ő elvezet bennünket Atyjához, aki a mi Atyánk is: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz”.15 – Mert ha ez a hitünk eleven, akkor erősen egyesülünk Krisztussal, és Krisztus, aki „e hit által lakik szívünkben”,16 magával visz bennünket is. „Azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők is velem legyenek.”17 És hol van ő ? Mi a hit által vagyunk ott, ahol ő valóságban van: az Atya keblén. „Krisztusban bizodalmunk van és bátorságos utunk a benne való hit által”, – mondja Szent Pál.18 Itt kezdődik az igazi beszélgetés: Krisztus Lelke útján velünk, értünk imádkozik: „Mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon”.19 – Milyen rendíthetetlen bizalommal mehetünk tehát Isten elé! Krisztus mutat be bennünket, hiszen ő érdemelte ki istenfiúságunkat. Nem vagyunk többé „idegenek és jövevények”,20 hanem gyermekek. Szabad folyást engedhetünk gyengéd szeretetünknek mely tökéletesen megfér a mélységes tisztelettel: a Szentlélek, Jézus Lelke összhangba hozza bennünk a félelem és hálás érzület ajándékával a határtalan imádás és korlátlan bizalom érzelmeit, melyek pedig első pillanatra annyira ellentéteseknek látszanak. Ő adja meg belső magatartásunknak azt a jelleget, mely az ilyen beszélgetéshez illik.
Krisztusra támaszkodjunk tehát. „Akármit kértek majd az Atyától az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya dicsőíttessék a Fiúban.”21 „Eddig semmit sem kértetek az én nevemben, – mondja tovább apostolainak. – Kérjetek és megnyeritek, hogy örömetek teljes legyen.”22 Jézus nevében kérni annyit jelent, hogy a hit és szeretet által vele egyesülve, mint misztikus testének tagjai, csak azt kérjük, ami üdvösségünkre szolgál. „Krisztus imádkozik értünk, mint főpapunk, imádkozik bennünk, mint a mi fejünk”, – mondja Szent Ágoston.23 Ezért, teszi hozzá, az örök Atya nem választhat el bennünket Krisztustól, mint ahogyan a test is elválaszthatatlan a fejtől. Minket látva Fiát is látja, mert mi egyek vagyunk vele.
Ezért, amikor teljesíti, amit Fia kér bennünk, „megdicsőül Fiában”, mert az az Atya dicsősége, hogy szereti Fiát és kedvét találja benne. „Istennek végtelenül kedves, ha egy lélek alázatosan isteni Fiát állítja közéjük közvetítőnek”, – mondja Szent Terézia. Nem ezt teszi-e maga az Egyház, Krisztus Jegyese is, amikor imádságait isteni Vőlegénye nevével végzi: „Aki él és uralkodik az Atyával és Szentlélekkel együtt”?
Ugyanakkor örömünk is teljes. Kétségtelen, hogy nem itt a földön, ahol még küzdenünk kell és nem nyerhetjük el mindazt, ami után vágyódunk. Mert Szent Ágoston szép gondolata szerint „az ember, aki ma vet, nem remélheti holnap az aratást”.24 De az a bensőséges öröm, hogy Isten gyermekei vagyunk, lassanként egyre jobban tökéletesedik és bízunk abban, hogy egyszer majd kiteljesedik a mennyei boldogságban. Mert az a lélek, aki állhatatosan gyakorolja a belső imádságot, egyre jobban megszabadul a teremtményektől, hogy annál mélyebbre hatolhasson az Isten életébe.
Istennel egyesülve állandóan törekedjünk tehát az imádságos életre. Kérjük az Urat, adja meg nekünk végtelenül értékes ajándékát, e kiváló kegyelmek forrását. Kérjük ezt az ajándékot olyan mértékben, amely az isteni terv szerint mindegyikünknek megfelel. Ha állhatatosan kérjük azokat a kegyelmeket, melyeket Krisztusban ad nekünk az Isten és amennyire gyengeségünktől telik, meg is felelünk nekik, biztosak lehetünk, hogy egyre inkább az istenfiúság szelleme szerint élünk, istengyermekségünk és Jézus Krisztussal való testvériségünk pedig egyre jobban kidomborítja mennyei Atyánk dicsőségét és egyre tökéletesebbé teszi a mi örömünket: „Hogy az Atya dicsőíttessék a Fiúban… és örömetek teljes legyen”.
1 Kiv 3,14
2 Jn 14,6
3 Uo. 1,1
4 Zsid 9,12
5 Gal 4,4-5
6 Zsid 7,25
7 Lk 6,12
8 Zsid 5,7
9 Expositio Evangel. in Luc. lib. 5., c. 6.
10 Jn 17,5
11 Uo. 9
12 Uo. 20
13 Verba, quae Dominus noster Jesus Christus in oratione docuit, forma est desideriorum; non tibi licet petere aliud, quod ibi scriptum est (Sermo 56., c. 3.). Nam quaelibet alia verba dicamus, quae affectus orantis vel praecedendo format, ut clareat, vel consequendo attendit, ut crescat, nihil aluid dicimus, quam quod in ista dominica oratione positum est, si recte et congruenter oramus. Liberum est aliis atque aliis verbis, eadem tamen, in orando dicere, sed non debet esse liberum alia dicere (Epist. 130., c. 12).
14 Zsid 5,7
15 Jn 20,17
16 Ef 3,17
17 Jn 17,24
18 Ef 3,12
19 Zsid 7,25
20 Ef 2,19
21 Jn 14,13
22 Uo. 16,24
23 Enarrationes in Psalmos, 85., c. 1.
24 Vö. Tract. in Joan. 73., n. 4.