A rendes imaélettel kapcsolatban lássuk, melyek azok az előfeltételek, amelyek termékennyé teszik az imádságot.
Ha Istennel akarunk társalogni, először is el kell szakadnunk a teremtményektől. Ha a teremtmény foglalja el képzeletünket, szellemünket és különösen szívünket, nem tudunk illendően beszélni mennyei Atyánkkal. Magában az imádságban ne zavarjon bennünket, ha elszórakozunk, hanem maradjunk állhatatosak és szelíden, erőszak nélkül tereljük vissza figyelmünket arra a tárgyra, amellyel foglalkozunk, szükség esetén akár egy könyv segítségével.
Miért szükséges az imádsághoz ez a – bár csak külső – magány és a léleknek ilyen elszakadása a teremtményektől? – Mert, mint Szent Pál nyomán mondottuk már, a Szentlélek imádkozik bennünk, érettünk. Már pedig az ő működése a lélekben végtelenül finom, úgyhogy semmivel sem szabad akadályoznunk. Szent Pál ezt nevezi „az Isten Lelke megbántásának”.1 Különben elhallgat ez az isteni Lélek. Ezért át kell neki adnunk magunkat, el kell távolítanunk minden akadályt, mely gátolja működése szabadságát. Mondjuk mi is: „Szólj, Uram, mert hallja szolgád!”2 De ezt a szót csak bensőséges csendben halljuk meg.
Legfontosabb azonban az az általános, alapvető készség, melyről a szentáldozásra való előkészület alkalmával már beszéltünk: semmit se utasítsunk vissza, amit Isten kér tőlünk. Krisztus Urunk példájára legyünk mindig készen, hogy megtegyük, ami kedves Atyja előtt: „Én mindenkor azt cselekszem, ami előtte kedves”.3 Ez a készség azért olyan kiváló, mert vele a lélek teljesen az isteni tetszés teljesítésére adja magát. Amikor az imádságban így szólunk az Istenhez: „Uram, te végtelenül jó és tökéletes vagy, egyedül téged illet minden szeretet és dicsőség; rendelkezésedre bocsátom magamat és mivel szeretlek, teljesítem akaratodat”, – akkor az isteni Lélek megmutatja nekünk, melyik hibánkat kell megjavítanunk, milyen áldozatot kell meghoznunk, milyen jócselekedetet kell véghezvinnünk. Szeretetünk pedig arra késztet bennünket, hogy távolítsunk el mindent, ami nem tetszik mennyei Atyánknak és rábír bennünket, hogy teljesítsük tetszését.
Éppen ezért az imádságban mélységes tisztelettel kell „végtelen fölségű mennyei Atyánk” színe elé járulnunk:4 Fogadott fiai vagyunk, de mégis csak teremtmények maradunk. Isten pedig, ha mégoly bensőségesen közli is magát a lélekkel, Isten marad, vagyis a végtelen fölségű Lény: „Mindenek Ura”.5 Isten előtt az imádás a lélek lényegéből folyó magatartás: „Az Atya is olyan imádókat keres magának, akik lélekben és igazságban imádják”. Jegyezzük meg e két szó kapcsolatát: az Atyát… imádják. Isten gyermekei vagyunk, de azért teremtmények maradunk.
Isten azt akarja, hogy ezzel a mélységes és alázatos tisztelettel elismerjük tehetetlenségünket. Az imádságban ennek bevallásától teszi függővé ajándékait, de ez a beismerés ugyanakkor hatalmának és jóságának magasztalása is: „Isten a kevélyeknek ellentáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad”.6 És tudjuk, mennyire megvilágította az Úr Jézus ezt az igazságot a farizeusról és vámosról szóló példabeszédben.
Még alázatosabbnak kell lennie annak a léleknek, aki a bűnnel megbántotta Istent. Ekkor a lélek magatartásának bensőséges töredelmet kell elárulnia, mellyel megbánja bűneit és odaborul az Úr lába elé, mint a bűnös Magdolna.
Elkövetett hibáink és számtalan nyomorúságunk ellenére mégis egészen közel hatolhatunk az Istenhez. Hogyan lehetséges ez? Az Úr Jézus által. – „De mikor Isten oly nagy, oly szent, oly tökéletes!” – mondja talán valaki. Igaz, hogy csak magunkat tekintve távol vagyunk az Istentől, de Krisztus Jézus közel vitt hozzá bennünket: „Ti, kik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus Jézusban, Krisztus vére által”.7 – „De én olyan nyomorult vagyok!” Bizonyára, de Krisztus nekünk adta gazdagságát, hogy ezzel jelenjünk meg Atyja előtt. – „Lelkem oly szennyes!” De Krisztus vére megmosta és visszaadta minden szépségét. Valóban, Krisztus betöltötte Isten és köztünk a távolságot, kipótolta nyomorúságunkat, méltatlanságunkat. Az imádságban reá kell támaszkodnunk. Megtestesülésével áthidalta azt a távolságot, mely az embert elválasztotta az Istentől.
1 Ef 4,30
2 1Sám 3,10
3 Jn 8,29
4 A Te Deum-himnuszból.
5 2Mak 14,35
6 Jak 4,6
7 Ef 2,13